Orbán Viktor ünnepi beszéde

Magyarország ma Európában a legegységesebb ország, amely egy új korszak kapujában áll. Orbán Viktor teljes ünnepi beszédét közli az MNO.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ünneplő Közönség!

Mi lett volna, ha a véletlenek összejátszása megakadályozza a forradalom kitörését? Akkor a jurátus ifjak vajon elkezdik jogászi pályájukat? Görgey Artúr vegyész lesz, Petőfi szerelmes verseket ír ifjú feleségéhez, a tisztek pedig tovább katonáskodnak a Monarchia szolgálatában? 1848. március 14-én aligha láthatta bárki, mi történik majd 15-én, és 15-én sem volt előre látható, mi történik 1849 tavaszán vagy augusztusában. De, kedves Barátaim, akár előre látható valami, akár nem, akár megtörténik, akár nem, akár tudatában van a nemzet, akár nem, a történtekből egy dolgot biztosan megérthetünk: a magyar nemzet rendkívüli teljesítmények lehetőségét hordozza magában. Rendkívüli tettek összeadódó, egymásra épülő láncolatát. 1848–49 sem volt más, mint a bennünk, magyarokban rejlő képességek és tartalékok káprázatos megmutatkozása. Visszapillantva a halált megvető bátorság, a kitartás, a leleményesség és a lovagiasság nagy ívű tablóját látjuk. Hatalmas kollektív teljesítményt. A magyar nemzet saját sorsát mindig a saját kezében akarja tudni. Hogyan került ez a vágy a szívünkbe? Senki sem tudja. A hagyma csak nődögél ősz óta. Száz és ezer ősz óta. Mindig újra. Nem tudja, miért. Nem tudja, miért, de tavaszra ki kell hajtania, bármilyen mélyről is kell fölküzdenie magát a föld fölé. Ahogy a természetnek törvénye, hogy tavasszal rügy fakadjon, úgy a magyar történelemnek is törvénye, hogy szabadságvágya időről időre felszínre törjön.

A lány sem tudta, amikor befonta a háromszínű szalagot a hajába, s a fiatal jurátusok, a márciusi ifjak sem tudták, mit tesznek, amikor 166 évvel ezelőtt, egy borongós reggel nekiindultak. Megfejthetetlen titkok ezek. Egy dolgot tudunk csak, mert az írva van: hogy „úgy van az Isten országával, mint azzal az emberrel, aki magot vet a földbe. Akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van vagy nappal, a mag kicsírázik, és szárba szökken, maga sem tudja, hogyan.” A magyarok értik ezt. Talán ezért nem tudnak kiszerelmesedni március 15-éből. Bár az idő eljárt már a forradalmak klasszikus formái felett, a szabadságharcokat sem puskával meg bajonettel vívják, a szabadság vágya mégsem oltható ki a magyar nemzetből. Rákóczi, Kossuth és ’56 népe ezzel akkor is tisztában van, ha éppen nem kell fegyvert fognia.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Honfitársaim!

Fejet hajtunk a bátrak, fejet hajtunk a hősök dicsősége előtt. Mindegyikük előtt, bármilyen súlyos vitában is álltak egymással. Széchenyi mondta: „amikor majd felakasztanak bennünket, egyetlen kérésem lesz, hogy engem Kossuth Lajosnak háttal akasszanak fel.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ők mind-mind a mi hőseink. A magyar hős különös fajta. Mifelénk az, aki másokat legyőz, nem hős, inkább csak győztes, esetleg bajnok. Mifelénk a hős címét annak tartogatják, aki a sorsot győzi le, aki képes átírni azt. Különös, hogy a hőseink gyakran nem is győztesek, sőt első látásra inkább vesztesnek tűnnek. Legyűrték, letaposták, elűzték, kivégezték őket. Mégis, valamiképpen végül ők írták át a sors könyvét. A sors könyvében 1848-ban az volt megírva, hogy a Habsburg Birodalom ellen nincs mit tenni. S ha az akkoriak belenyugszanak, be is teljesedett volna rajtunk a végzet, és a német tenger elnyelte volna a magyarokat. A sors könyvében 1990-ben az volt megírva, hogy a szovjet csapatok Magyarországról sohasem fognak kivonulni, és mi is szép lassan elsüllyedünk a szocializmus léket kapott ladikján. A sors könyvében 2010-ben az volt megírva, hogy sohasem állunk fel Európa szégyenpadjáról, és sohasem dobhatjuk le a vállunkról az adósságlevelekkel kitömött koldustarisznyánkat. A magyarok sohasem hitték el, hogy a végzet utolér bennünket, akármit teszünk is. Inkább azt hitték, hogy a végzet akkor ér utol bennünket, ha nem teszünk semmit. A saját történelmünk arra tanít bennünket, hogy a sorsunk könyvét, ha kell, munkával, szorgalommal, ha kell, bátorsággal és vérrel, de mindig magunknak kell írnunk. Megtanultuk: ha a szabadságot idegen hozza, el is viszi.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Forradalmainkat idegenek szokták leverni külföldről. Olyanok is akadnak mindig, akik belülről segítik őket. Labancok, muszkavezetők, pufajkások. Mindig vannak, akik a lány hajából kitépik és megtapossák a háromszínű szalagot, akik lovasrohamot és kardlapozást vezényelnek a békés polgárokra. Ők a szabadság, a szabadságunk ellenségei. Minket ütnek, de a forradalom és a szabadság szellemét akarják nyakon csípni. Reménytelen vállalkozás. Sohasem sikerült, mert nem volt se itt, se ott, hanem mindenütt volt. Évről évre egyre többek lelkében gyúlt ki a ’48-as tűz, s lett belőle hol ’56-os forradalom, hol rendszerváltás, hol lázadás, hol pedig kétharmados földrengető választási győzelem. Nem lehetséges, kedves Barátaim, hogy mi, a szabadság magyar hívei ugyanazt a forradalmat vívjuk 1848 óta?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Március 15-én nemcsak Petőfi és a márciusi ifjak váltak hősökké, nemcsak azok, akiknek nevét gyermekkorunktól betéve tudjuk. Hőssé váltak a suszterek, szatócsok, nyomdászok, varrónők, bognárok, mindazok, akik egyetlen nap alatt kikiáltották a magyar szabadságot. A nemzet magába fogadott szegényt és gazdagot, pórt és nemest, liberálist és konzervatívot, szlávot, zsidót, németet. Mindenkit magába olvasztott, aki osztozni akart a magyarok szabadságában. Itt született meg az újkori magyar nemzet, mert talpra ugrott egy bátor nemzedék, amelynek volt mersze törvényt adni saját magának. Felállt egy nemzet, amely ragaszkodott ahhoz, hogy maga szabjon rendet saját magának. Lerázták magukról a gúzsba kötő törvényeket, újakat, szabadságtörvényeket alkottak, hogy képessé tegyék magukat, hogy módjukban álljon jobb életet teremteni minden magyarnak. Megértették, hogy a szabadságjogok összessége nem azonos a szabadsággal. A szabadsághoz munka is kell, tisztes keresmény, kell a család megélhetése és a biztos fedél is. Tudták, hogy egy nemzetnek, akár csak egy eleven embernek, teste is van. Teste, amelyet táplálni kell, amelynek ruhára, otthonra és gondoskodásra van szüksége. Első dolguk volt, hogy levegyék vállaikról hordozhatatlan terheket: eltörölték a földesúri adókat, dézsmát, a robotot. A Nemzeti dalban nem mutatna jól az a szó, hogy rezsicsökkentés, de azt könnyű belátni, hogy éppen úgy, mint ma, az igazságtalan és méltánytalan terhek csökkentése volt számukra az első és a legfontosabb feladat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hősök életpéldájukkal, diadalaikkal és szenvedéstörténeteikkel megmutatják, hogy kik voltunk, kik vagyunk, és azt is megmutatják, kikké lehetünk. Ők értetik meg velünk, hogyan lehetünk többek holnap, mint ma vagyunk. Csak ők képesek rá, hogy egy kivételes, összesűrűsödött pillanatban megtestesítsék a nemzet szellemét. Ha rájuk gondolunk, megértjük Márai sorait. Így írt: „A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül. Testi és lelki mivoltodban. Ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, amelyeknek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.” Bizony, Barátaim, ez így van ma is. Hőseink adják ünnepeinket. Az ünnepek életünk magaslatai. Hegycsúcsok, ahonnét messzire láthatunk. Amikor hőseinket ünnepeljük, felemelkedünk tetteik magaslatára, s ránézünk saját életünk távlataira. Ilyenkor erősek vagyunk, és magasan járunk. S éppen ilyenkor nem szabad elfelejtenünk, ez csak azért lehetséges, mert óriások vállán állunk. S ha ma, 166 év után felkapaszkodunk a márciusi magyarok vállára, megállunk és széttekintünk, láthatjuk, egy új és nagyszerűnek ígérkező korszak kapujában állunk. Ha belépünk, szabad és erős országgá válunk. Olyan országgá, amely komoly célokat tűz maga elé, és van ereje, hogy megvalósítsa őket. Olyan országgá, amelyik saját lábán áll, rendezi adósságait, s csatlakozik a büszke és sikeres nemzetekhez. Olyan országgá, amely képes megállítani a magyarság fogyását, s újra gyarapodásnak indítja azt. Olyan országgá, amely nem hagyja, hogy folyton kizsebeljék, amely nem engedi, hogy elvegyék tőle, amiért megdolgozott. Olyan országgá, amely mindenkinek ad munkát, és amely minden polgárának lehetőséget ad a boldogulásra. Olyan országgá, ahol az élet, ha dolgos, kemény is, de méltó és igazságos, értelmes és boldoggá tesz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem ajándékba kaptuk ezt a lehetőséget. Sokat és keményen dolgoztunk érte. Azért küzdöttünk, azért dolgoztunk 2010 óta minden áldott nap. S nem volt hiábavaló. Mindent elvégeztünk, amit kellett, és amit lehetett. Néha úgy éreztem, még többet is. Az elmúlt években bebizonyítottuk a világnak, hogy mi az erősek és a bátrak nemzete vagyunk. Mindenki láthatta: ha egységesek vagyunk, a magyar név megint szép lesz, méltó régi, nagy híréhez. Kiálltunk magunkért, és megvívtuk harcainkat. Olyan ellenfelekkel, amelyek nagyobbnak és erősebbnek tűntek: pénzvilág, birodalmi fővárosok, természeti csapások. Néha lehetetlennek tűnt, de aki nem próbálja meg a lehetetlent, az a lehetségest sem éri el soha. Megmutattuk, hogy megvédjük a magyar családokat az uzsorától, a monopóliumoktól, a kartellektől, a nemzetek fölé magasodni akaró birodalmi bürokratáktól. Megmutattuk, hogy meg lehet védeni a munkahelyeket, és százezerszám tudunk újakat teremteni. Megmutattuk, hogyan lehet felfeszíteni az adósságcsapda ajtaját. Megmutattuk, hogy maradéktalanul meg lehet váltani falvainkat és városainkat, és családok százezreit mentettük meg attól, hogy fedél és otthon nélkül maradjanak. Egymás után törtük le törhetetlennek gondolt lakatokat, szakítottunk szét téphetetlennek hitt láncokat, s késztettük tiszteletre azokat, akik korábban semmibe se vettek bennünket. Egyesítjük a világban szétszórt nemzetünket. Húsz év vajúdás után végre van saját, nemzeti alkotmányunk. Nemzeti alkotmányunk úgy végződik, ahogy a 12 pont kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ünneplők!

S ma itt van előttünk az újabb lehetőség. A világ gyorsan változik. Ami ma még lehetőség, holnap már csak ábránd. Magunktól sem szégyen tanulni. Az elmúlt négy évben azért teljesítettünk jobban, mert egységesek voltunk. Mi vagyunk ma a legegységesebb ország Európában. Megértettük, hogy két dolgot nem bocsát meg a történelem: a gyengeséget és a gyávaságot. Olyan időket élünk, amikor a gyengéknek és gyáváknak nem osztanak lapot. A gyenge és gyáva nemzeteknek nincs jövőjük. Külön-külön, felaprítva, szétforgácsolva az emberek könnyen elgyengülnek, és inukba száll a bátorságuk, de az egység a tétováknak is bátorságot, a gyengéknek is erőt ad. Az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak. Minden nemzet a saját érdekét hajtja, a saját életét éli, a saját jövőjét építi. Tartsuk észben: rajtunk, magyarokon kívül senki sem akarja, hogy nekünk erős és sikeres országunk legyen. Azt is tudjuk, hogy a folytatáshoz erő kell. Az erőhöz pedig egység. Ma az egység neve pedig április 6.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!