A szakember kiemelte: a két világháború közötti magyar politikai vezetők a történelmi Magyarország helyreállítását és a Kárpát-medencei magyar vezető szerep visszaállítását remélték a német szövetségtől, ám ez a korabeli német források ismeretében teljesen megalapozatlan volt. A németek azt tervezték, hogy remélt világháborús győzelmük után még az időközben Magyarországhoz visszacsatolt területek egy részét is elveszik, így például Észak-Erdélyt, valamint Bácska, Bánát és Nyugat-Magyarország egyes részeit.
A háború utáni rendezést illetően az antifasiszta szövetségesek álláspontja eltért egymástól. Az Egyesült Államok a térség államainak a liberális demokrácián alapuló erős szövetségbe tömörülését látta volna szívesen. Kisebb módosításokat el tudott volna képzelni Magyarország javára a trianoni határokhoz képest, de ez jóval kevesebb volt annál, mint amit a németek ígértek. Erdély az amerikai elképzelésekben időnként önálló államként jelent meg, a kisebbségek pedig autonómiát kaptak volna – ismertette a szakember.
Anglia konföderációban, egyfajta európai egyesült államok részeként képzelte el a régió államait. Ám a nyugati szövetségesek álláspontja a háború során módosult, és a változó erőviszonyok függvényében egyre inkább elfogadták a szovjet elképzeléseket, amelyekben nem szerepelt semmiféle konföderáció. A nagy keleti szomszéd a régió széttagoltságában volt érdekelt, Magyarországnak pedig a trianoni határokat szánta, ami lényegében be is következett – fejtette ki Romsics Ignác.
Számvéber Norbert hadtörténész Magyarország 1944. március 19-ei megszállásának katonai vonatkozásairól szóló előadásában kiemelte: a Magyar Királyi Honvédség nem volt abban az állapotban, hogy hatékony ellenállást fejtsen ki a bevonuló németekkel szemben.
A németek a rájuk jellemző precizitással szervezték meg az akciót, a legkisebb esélyt sem hagyva az ellenállásra – mondta. Hozzátette: nem úgy bántak Magyarországgal mint szövetségessel, hanem valóságos katonai hadműveletet hajtottak végre a kormányváltás, a hintapolitikát, titkos béketárgyalásokat folytató Kállay Miklós kormányának elmozdítása érdekében.
A korabeli források tanúsága szerint a magyar lakosság fel sem fogta, hogy mi zajlik, nem számolt a megszállás következményeivel, pusztán látványosságnak tekintette a német haderő felvonulását.
Szakály Sándor történész, a Veritas főigazgatója előadásában beszélt arról, hogy Horthy szerepe legfelsőbb hadúrként meghatározó volt a hadseregben, katonai vezető csak az lehetett, aki az ő feltétlen bizalmát élvezte, ám ez a helyzet a német megszállással megváltozott. Az 1944. október 15-ei kiugrási kísérlet a történész szerint katonai erővel nem biztosított, rosszul előkészített akció volt.
Újváry Gábor, a Veritas kutatócsoport-vezetője a német megszállás hatásait elemezve leszögezte: a megszállók egyértelmű célja az volt, hogy az ország minden erőforrásának kihasználásával tehermentesítsék a német hadsereget.
A megszállás után jelentős változások voltak a katonai vezetésben és közigazgatásban a kormányfőtől a minisztereken és a főispánokon át sok más pozícióig. Ezreknek kellett menekülniük a német hatóságok elől. Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált ideiglenes menedéket, de végül német koncentrációs táborba került. Bujkálnia kellett a németek elől Bethlen István volt miniszterelnöknek csakúgy, mint Szekfű Gyulának, a korszak vezető politikusának. Tízezres nagyságrendben voltak letartóztatások. Újságírókat, művészeket, ügyvédeket, szakszervezeti vezetőket, lengyel menekülteket fogtak el, és a letartóztatási hullám az arisztokratákat is nagyon jelentősen sújtotta – fejtette ki a szakember.
A német megszállás nyomán pártokat tiltottak be, 130 újságot szüntettek meg, 1900 egyesületet oszlattak fel. A magyar lakosság pedig mind a németellenes emberek letartóztatásához, mind a későbbi deportálásokhoz passzívan viszonyult – tette hozzá.
Horthy felelősségéről szólva Újváry Gábor kiemelte, hogy az államfő a helyén maradásával legitimálta a történteket. A hagyományos, 19. századi úri becsületkódex jegyében a kötelességérzettől vezettetve járt el, miközben a német politika csak saját érdekeinek kíméletlen érvényesítésére volt tekintettel.
Újváry Gábor leszögezte: elfogadhatatlan a deportálásokhoz vezető korabeli hivatalos politika védelme, mentegetése, de az is, ha valaki azt a korábbi magyar történelem egyenes folytatásának tekinti.
Haraszti György történész, egyetemi tanár arról beszélt, hogy 1941-től az 1944 márciusi megszállásig a magyarországi zsidóság súlyos veszteségeket szenvedett, de a német érdekszférában egyedüliként „intakt maradt”. A magyar zsidóság abban az időszakban mintegy fél százezres veszteséget szenvedett: 13-14 ezer áldozatuk volt a kamenyec-podolszki tömeggyilkosságoknak, az 50 ezer munkaszolgálatosból mintegy 35 ezer nem tért vissza a frontról, az újvidéki vérengzésekben pedig mintegy 1000 zsidó halt meg – ismertette.
Az 1944-es deportálásoknak 430-440 ezer áldozata volt, nagyobbrészt a visszacsatolt országrészeken, illetve vidéken élő zsidóságot sújtotta, a trianoni Magyarországon élő 480 ezer zsidóból 190 ezer maradt – idézte fel.
Botos János egyetemi tanár a zsidóság vagyonvesztéséről szóló előadásában egyebek mellett arról beszélt, hogy a magyar állam és a németek által elrabolt értékekre vonatkozó nemzetközi előírásoknak a világháború utáni magyar kormányok csak formailag tettek eleget, valójában azonban nem adták vissza a zsidó vagyont jogos tulajdonosaiknak.
