A magyar lakosság fel sem fogta, hogy mi zajlik

A nagyhatalmak határozták meg Magyarország sorsát a 20. században – mondta Romsics Ignác történész hétfőn a Parlamentben.

A korabeli források tanúsága szerint a magyar lakosság fel sem fogta, hogy mi zajlik, nem számolt a megszállás következményeivel, pusztán látványosságnak tekintette a német haderő felvonulását.

Szakály Sándor történész, a Veritas főigazgatója előadásában beszélt arról, hogy Horthy szerepe legfelsőbb hadúrként meghatározó volt a hadseregben, katonai vezető csak az lehetett, aki az ő feltétlen bizalmát élvezte, ám ez a helyzet a német megszállással megváltozott. Az 1944. október 15-ei kiugrási kísérlet a történész szerint katonai erővel nem biztosított, rosszul előkészített akció volt.

Újváry Gábor, a Veritas kutatócsoport-vezetője a német megszállás hatásait elemezve leszögezte: a megszállók egyértelmű célja az volt, hogy az ország minden erőforrásának kihasználásával tehermentesítsék a német hadsereget.

A megszállás után jelentős változások voltak a katonai vezetésben és közigazgatásban a kormányfőtől a minisztereken és a főispánokon át sok más pozícióig. Ezreknek kellett menekülniük a német hatóságok elől. Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált ideiglenes menedéket, de végül német koncentrációs táborba került. Bujkálnia kellett a németek elől Bethlen István volt miniszterelnöknek csakúgy, mint Szekfű Gyulának, a korszak vezető politikusának. Tízezres nagyságrendben voltak letartóztatások. Újságírókat, művészeket, ügyvédeket, szakszervezeti vezetőket, lengyel menekülteket fogtak el, és a letartóztatási hullám az arisztokratákat is nagyon jelentősen sújtotta – fejtette ki a szakember.

A német megszállás nyomán pártokat tiltottak be, 130 újságot szüntettek meg, 1900 egyesületet oszlattak fel. A magyar lakosság pedig mind a németellenes emberek letartóztatásához, mind a későbbi deportálásokhoz passzívan viszonyult – tette hozzá.

Horthy felelősségéről szólva Újváry Gábor kiemelte, hogy az államfő a helyén maradásával legitimálta a történteket. A hagyományos, 19. századi úri becsületkódex jegyében a kötelességérzettől vezettetve járt el, miközben a német politika csak saját érdekeinek kíméletlen érvényesítésére volt tekintettel.

Újváry Gábor leszögezte: elfogadhatatlan a deportálásokhoz vezető korabeli hivatalos politika védelme, mentegetése, de az is, ha valaki azt a korábbi magyar történelem egyenes folytatásának tekinti.

Haraszti György történész, egyetemi tanár arról beszélt, hogy 1941-től az 1944 márciusi megszállásig a magyarországi zsidóság súlyos veszteségeket szenvedett, de a német érdekszférában egyedüliként „intakt maradt”. A magyar zsidóság abban az időszakban mintegy fél százezres veszteséget szenvedett: 13-14 ezer áldozatuk volt a kamenyec-podolszki tömeggyilkosságoknak, az 50 ezer munkaszolgálatosból mintegy 35 ezer nem tért vissza a frontról, az újvidéki vérengzésekben pedig mintegy 1000 zsidó halt meg – ismertette.

Az 1944-es deportálásoknak 430-440 ezer áldozata volt, nagyobbrészt a visszacsatolt országrészeken, illetve vidéken élő zsidóságot sújtotta, a trianoni Magyarországon élő 480 ezer zsidóból 190 ezer maradt – idézte fel.

Botos János egyetemi tanár a zsidóság vagyonvesztéséről szóló előadásában egyebek mellett arról beszélt, hogy a magyar állam és a németek által elrabolt értékekre vonatkozó nemzetközi előírásoknak a világháború utáni magyar kormányok csak formailag tettek eleget, valójában azonban nem adták vissza a zsidó vagyont jogos tulajdonosaiknak.