Hajmeresztő eredetmondák a magyar Jézustól a török Akhilleuszig

Darabokra szedték az ELTE-n az interneten terjedő magyar áltörténelmi mendemondákat, nem kímélték Attila királyt és a török–magyar rokonságot sem.

Amúgy Sárközy és Teszler egyetértettek abban, hogy önmagában sem a hagyományőrzésben, sem a légből kapott történelemmagyarázatokban nincsen kivetnivaló; Teszler még ezek közösségszervező pozitív hozadékát is kész volt elismerni. Ennek jó példája a sokakat megmozgató baranta, amely természetesen szintén egy kreált dolog, valójában sohasem létezett az „ősmagyar küzdősport”.

Mint mondták, ízlésbeli kérdés, ha valakinek túl „halszagú” a finnugor rokonság, illetve ha a kettő meg kettő összegénél makacsul ragaszkodik az öthöz. A probléma az – ahogy Sárközy mondta –, ha ez az antifinnugrista kör vak a valós tudományos álláspontra, és még a vita lehetőségét is elveti, vagy ha egyesek üzleti-politikai haszonszerzés céljából rátelepednek ezekre a mozgalmakra és anyagi érdekből támogatják ezt a „dilettáns népmozgalmat”.

A tudománynak nem szabad minden felvetődő amatőr ötletelésre reflektálnia, ugyanakkor időnként tisztába kell tennie a dolgokat – mondta Sárközy, azt is hozzátéve, hogy az alternatív magyarázatok hívei nem tisztelik a tudományt, körükben jelenleg a „tudós” egyfajta szitokszóvá vált. Ugyanakkor, ahogy Teszler mondta, van, aki csupán a hagyományőrzésen – például íjászkodáson – keresztül kerül be ebbe a körbe, érdekelné az őstörténet, de a társai részéről és az interneten is főleg ezekbe a színes mendemondákba botlik. Az előadók ezért hangsúlyozták, hogy a hamis információdömping ellen a tudománynak könnyen fogyasztható és azonnal elérhető anyagok közzétételével kellene felvennie a küzdelmet, hogy az emberek ne csak az interneten terjedő, egymással is szöges ellentétben álló elemekből összeollózott „ideológiai katyvasz” „szakirodalmával” találkozzanak. Ami aggasztó – emelte ki Sárközy –, hogy ezek a tévhitek már a műszaki, orvosi értelmiség körében is terjedőben vannak.

Beszéltek a mítoszok társadalmi vetületéről is: főként az imént említett információhiány és a traumatikus közelmúlt – Trianon, világháborúk – miatt mindenképpen vonzóbbnak tűnhet a sorozatos magyar történelmi kudarcokról szóló hivatalos történelemértelmezésnél Attila nagykirály egykori népének lenni. Egyszóval ez afféle hitbéli kérdés lett, részben az elvallástalanodásra adott válaszként; hiszen ezek a dilettáns szeánszok – ahogy Sárközy mondta – mindig egyfajta misztikus titok átadásának ígéretével szerveződnek, szinte cirkuszi előadás jelleggel; miközben a katolikus egyház is körlevelekben határolódott el a neopogány nézetektől. Teszler azt is kifogásolta, hogy a jelenlegi történelemkönyvekben elenyésző rész szól a honfoglalásról, ezt is bővíteni kellene.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy az ezekbe a körökbe tartozók számára az állam egyfajta ellenségkép, ezért a hivatalos történelemszemlélet helyetti alternatívakeresésben szerepe lehet a „tiltott gyümölcs” vonzerejének; ugyanakkor ők nem valami ellen szerveződnek, hanem egy életérzést keresnek. Akik igazán komolyan foglalkoznak a hagyományőrzéssel, azok ezzel vannak elfoglalva, nem a politikai síkkal, míg a kívülről szemlélők sűrűn összemossák őket a szélsőjobboldallal – mondta. Mindketten példaként említették a Kurultajt, ahol hiányolták a hivatalos történelemszemlélet képviseletét.

Összefoglalva, a jövő fő feladata a magyar őstörténettel kapcsolatos vitakultúrának az érzelemmentesítése lesz – zárta szavait Sárközy.

Bár vitáról és részvételről beszéltek az előadók, főleg Sárközy részéről érzékelhető volt egyfajta leereszkedő jóindulat a hivatalos álláspont ellenzői felé. Miközben azt mondta, hogy a tudománynak nem szabad vitába szállnia minden ilyen romantikus mesével, mert azzal egyenrangú vitapartnerként tünteti fel a mendemondahívőket, kicsit később Baski Imre kapcsán azt hiányolta, hogy az antifinnugristák nem hívták meg vitára a tudóst. Ugyanakkor a kérdezők hiába vetették fel kétszer is például László Gyula kettős honfoglalás elméletét – amelyről Sárközy is elismerte, hogy tudományosan megalapozott –, ezekre a kérdésekre érdemben nem reagált, amikor pedig az esemény végén harmadszor is elhangzott a kérdés, a moderátor intette le a kérdezőt.

Bár az előadók kijelentették, hogy elvárnák a kritikára nyitottság mellett a kulturált vitakészséget a másik oldal részéről, ez nem akadályozta meg Sárközyt abban, hogy egy fiatal lány alternatív módszertanokra vonatkozó kérdésére azzal a személyeskedő kérdéssel reagáljon, hogy „Ön tudományt vagy hitet keres ezekben a magyarázatokban?”.

A fentiek fényében így azért az is elképzelhető, hogy talán nem a tudományos ismeretterjesztő művek hiánya, hanem inkább a tanító helyett kioktatóba forduló hangvétel miatt fogadják berzenkedve az emberek a Sárközyék által képviselt tudományos álláspontot. Lehet csodálkozni azon, hogy az átlagember inkább fordul egy közösségibb érzést nyújtó mondakör és annak „sámánjai” felé, mint az elefántcsonttoronyból őt áttételesen lefutóbolondozó, álláspontját eleve alsóbbrendűnek tartó tudóshoz? Olyanokhoz, akik vele szóba sem állnak, akik olykor még a saját maguk által elvárt vitakultúrát sem tartják magukra kötelező érvényűnek? Aligha.