– Anikó 20 éves sem volt, amikor Jánoshoz hozzáment feleségül.
Dr. Tomka János: – Nyolc és fél év van köztünk. Amikor Anikó az első gimnáziumot befejezte, elhatároztam, hogy megvárom, amíg leérettségizik és felvételizik, és akkor megkérem a kezét.
– Merésznek hangzik, ma ezt az utat nem sokan járnák végig Nem jöttek közben más lányok?
T. J.: – Nem, bennem volt, hogy nekem a feleségem lesz „az első” az életemben. Ehhez nagymértékben hozzásegített hitbeli meggyőződésem. Anikó is segített, hogy már olyan fiatalon hasonlóan gondolkodott.
– A környezete mit szólt ahhoz, hogy egy ilyen fiatal lány van az érdeklődése középpontjában?
T. J.: – Erről csak egy nagyon szűk kör tudott. Három évig, amíg várakoztam, naplót írtam a gondolataimról, a kétségeimről. Amikor aztán megkértem a kezét és igent mondott, akkor a barátaim azért irigykedtek
– Nem furdalta kicsit a lelkiismeret, hogy ellopja Anikó legjobb éveit? Hogy Anikó – a ma divatos szóval élve – nem „éli ki magát”?
T. J.: – Fölmerült bennem, igen. De kifejezetten örültem neki és hálás voltam érte, hogy ilyen fiatalon ezt vállalta.
– Anikó hogyan tudott ilyen fiatalon elköteleződni? Mikor volt szó először házasságról?
Dr. Tomkáné Zsáry Anikó: – Érettségi után
T. J.: – és felvételi
T. ZS. A.: – kérte meg János a kezemet. Igazából azt gondolom, hogy ha szeretjük egymást, és úgy gondoljuk, hogy az életünket együtt akarjuk leélni, akkor az lényegtelen, hogy hány évesek vagyunk. Ez azt jelenti, hogy onnantól kezdve el szeretnénk egymásnak köteleződni, és nem mondjuk azt a másiknak, hogy „várjál, gyere vissza tíz év múlva”, és majd akkor. Az én környezetem számára elfogadott volt, hogy ilyen fiatalon férjhez megyek, János és az én édesanyám is fiatalon lett feleség. Ami miatt nehézség volt, az az egyetem. Voltak bennünk kételyek, hogy emiatt a házasságkötést egy-két évvel elhalasztjuk, mert hogyan fogjuk megoldani, hogy én tanulok és háztartást is vezetek. De úgy gondoltuk, hogy valahogy megoldjuk.
– Külső figyelmeztetés nem volt, el ne hamarkodja a dolgot?
T. ZS. A.: – Nem. Az első gyermekünk harmadév elején született. Akkor a műszaki egyetemen egy-két tanár tett rosszalló megjegyzéseket, hogy nem ilyenkor kellene, de egyetemi társaim között megértésre találtam, és segítettek, ahol tudtak.
T. J.: – Kételyeink tényleg voltak. Én akkor már három éve dolgoztam, és valóban kérdés volt, hogy azt az egy-két évet már megvárhatnánk. Voltak tanácsok, de végül nem hagytuk magunkat befolyásolni.
– Manapság rengetegféle házassági felkészítő közül választhatnak a fiatalok, de az önök korosztályából gyakran hallani, hogy régen szó sem volt szisztematikus felkészülésről. Hogyan készültek a házasságra?
T. ZS. A.: – Szervezett jegyesoktatás nem volt.
T. J.: – Kicsit több mint egy év után házasodtunk össze, az idő alatt nagyon sokat beszélgettünk, próbáltuk az élet elindítását megbeszélni, és tényleg minden téma előkerült.
T. ZS. A.: – De még mielőtt eljegyeztük egymást, azelőtt is sokat találkoztunk társaságban, együtt kirándultunk, mindenféle rendezvényekre együtt jártunk, János pedig jóban volt a bátyáimmal
Dr. Tomka János főiskolai tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem ÁJK Közgazdasági Tanszékének vezetője, 2001 és 2014 között a KPMG Akadémia ügyvezető igazgatója, 1994 és 2004 között a Keresztyén Vezetők és Üzletemberek Társaságának (KEVE) elnöke. A megosztott tudás hatalom című könyve 2009-ben jelent meg a Harmat Kiadó gondozásában. A dr. Bőgel Györggyel közösen írt Vezetés egykor és most – A Biblia és a menedzsment és a Megéri jónak lenni? – A Biblia és a menedzsment II. című kötetét a Nemzeti (Nemzedékek Tudása) Tankönyvkiadó jelentette meg 2010-ben, illetve 2014-ben.
Tomkáné Zsáry Anikó építészmérnök, lakások, családi házak tervezésével, kivitelezésével, belsőépítészettel foglalkozik.
34 éve házasok, három felnőtt gyermekük és egy unokájuk van.
– Az esküvővel „létrejött” a Tomka házaspár. Hogyan rendezték be az életüket? Sok fiatal pár ma arra panaszkodik, hogy „nincs még meg minden”.
T. J.: – Anikó szüleinek volt egy családi háza. Ők eleve úgy tervezték, hogy mind a három gyerek ott fogja azt majd bővíteni. Amikor összeházasodtunk, egy évig a nővéremnél laktunk, az alatt alakítottuk ki ebben a házban a kis lakrészünket.
T. ZS. A.: – Azért az fontos volt, hogy Jánosnak akkor már volt keresete, tehát nem lógtunk a szülők nyakán. Meg tudtunk élni.
T. J.: – Kaptunk akkor vállalati kölcsönt, amit az építkezésre fordítottunk, és néhány év alatt rendezni is tudtunk.
– Anikó a házasság hete nyitó sajtótájékoztatóján elejtett egy szófordulatot, hogy az önöké nem mintaházasság. Hogy értette ezt?
T. ZS. A.: – Ez nem elejtett szó volt, valóban így érezzük. Semmiképpen nem gondoljuk azt, hogy mi tökéletes házasságban élünk. Nálunk is vannak, voltak problémák, meg nem értések. A másik megismerése és megértése a mai napig tart, oda kell figyelni, hogy a másik ember mire hogyan reagál.
T. J.: – Nagyon nehezen vállaltuk el, hogy a program arcai legyünk, mert nem gondoljuk, hogy kitehető minta vagyunk ezen a területen, egy hollywoodi rózsaszín dolog. Mi is keresztülmentünk sok mindenen, de nagyon boldogok vagyunk, hogy végig hűségesek maradtunk, és tanulva a problémákból, egymást megismerve előrébb tudtunk jutni.
– Ne kerülgessük a forró kását: milyen nehézségeik voltak, hogyan vonták be egymást a bajok orvoslásába?
T. J.: – Egy példa, ami a házasságkötésünk után hét évvel történt. Anikó kevéssel az egyetem elvégzése után volt, és már volt két gyermekünk. Adódott egy munkalehetőség külföldön, amire Anikó is bátorított. Amikor kimentem, majdnem egy évig tartott, mire a családot is ki tudtam vinni. Ritkán tudtam hazajárni, közben itthon mindent Anikónak kellett megoldania a két kisgyerekkel. Azután kijött velem a család, de Anikónak ott is egyedül kellett kialakítania a családi életet, amíg én dolgoztam. A harmadik gyermekünk kint is született meg Németországban.
T. ZS. A.: – Nekem mindig fontos volt, hogy megadjam a hátteret ahhoz, hogy János dolgozni tudjon.
Húszéves sem volt az idei házasság hete feleség arca, amikor hozzáment Tomka Jánoshoz. Házasságuk Zsáry Anikó szerint nem is mintaházasság, de kizárólagosak egymás számára, és egy-két dolog miatt János különösen hálás feleségének. Az MNO szokásához híven követi a 8. Házasság Hete eseményeit – igen szerencsés időszakban, hiszen hosszú évek után tavaly először nőtt a házasságkötések száma.
Amennyire nem csak játék és mese a házasság, annyira iparkodik mégis nem kevés házaspár azon, hogy a hozzá hasonló napi gondokat és örömöket átélőkkel megossza tapasztalatait – hisz időről időre jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül küzdelmeinkben. Ez a tapasztalatmegosztás – ne féljünk a szótól: tanúságtétel – történik minden évben ilyenkor, a házasság hete rendezvénysorozatban, amellyel az MNO is bőséggel foglalkozott az elmúlt időszak során, de amíg válások, illetve le nem küzdött párkapcsolati akadályok vannak a földön, a „misszió” nem tekinthető száz százalékig sikeresnek.
– Ez ilyen könnyű volt?
T. ZS. A.: – Addig, amíg kicsik a gyerekek, ez szinte automatikus. De amikor még egyetemre jártam, János nagyon sokat segített a gyerekvigyázásban, és sokat dolgozott otthonról. Akkor ő tette lehetővé, hogy befejezzem az egyetemet anélkül, hogy évet hagynék ki. Természetesen azért édesanyám is sokat segített. Később, ahogy a gyerekek cseperedtek, elkezdtem dolgozni, de nem 8 és 12 órában, hanem csak amennyit lehetett. János ekkor is segített, mert ha hazajött, és látta, hogy dolog van, nem ült le újságot olvasni vagy tévét nézni, hanem beleállt a mosogatásba, elrámolásba, fektetésbe.
T. J.: – Ennyi idő után természetesen szépülnek az emlékek. De azért én emlékszem, hogy voltak olyan időszakok, amikor Anikó nagyon egyedül érezte magát, fizikailag és lelkileg rászakadt a család terhe.
T. ZS. A.: – Igen, János általában 12-14 órákat dolgozott, és gyakorlatilag a gyerekek nem is tudták az apjuk telefonszámát, ha bármi volt, nekem szóltak, például ha elmaradt egy órájuk, vagy valahová el szerettek volna menni.
T. J.: – Azért megtanulták a telefonszámomat később Amikor nagyobbak lettek, és komolyabb kérdések kerültek elő, akkor engem hívtak föl.
T. ZS. A.: – Igen. Amikor már egyetemről volt szó vagy munkáról, apa volt a fő kontakt személy.
– A kettejük közötti viszonylatban ki „hordja a nadrágot”? Sokak szerint ha ma körülnézünk, ott látunk működőképes házasságokat, ahol a nő karakteres. (A kérdéseket előre elküldtem a házaspárnak, hogy gondolkodhassanak a válaszokon – a szerk.)
T. J.: – Hm Igen, ez volt az egyik kérdés, amiben egy kicsit előre egyeztettünk.
T. ZS. A.: – Általában én is nadrágot hordok, nem megyek az építkezésekre szoknyában
T. J.: – másrészt pedig próbáljuk úgy rendezni az életünket, hogy azt mondhassuk, mind a ketten nadrágot hordunk. Kialakultak szerepek, felelősségek, ez az egyes életszakaszainkban kicsit változott is. Nekünk az a tapasztalatunk, hogy az nagyon nem jó, ha az asszony hordja a nadrágot, és a férfi meghunyászkodik. Ha a férj „papucs”, az mind a két félnek rossz.
T. ZS. A.: – Úgy gondolom, egyenlő partnerként élünk, a nagy dolgokat megbeszéljük, együtt döntünk, a feladatmegosztásban pedig úgy működünk, hogy a hétköznapi családvezetés az én feladatom. Nem fogom Jánossal feltétlenül megbeszélni, hogy mikorra foglalok repülőjegyet a gyereknek, hanem automatikusan intézem és csinálom.
– Fordult-e elő a házasságuk során a kettejük kapcsolata miatt, hogy külső segítséghez kellett fordulniuk?
T. J.: – Volt ilyen. Amikor külföldről hazajöttünk, újra kellett indítanunk sok mindent Magyarországon. De találtunk baráti házaspárokat, akikkel nagyon jól tudtunk beszélgetni.
T. ZS. A.: – Elmentünk egy házassági hétre, ahol csak erre irányult minden figyelem. Bizonyos konfliktusmegoldásokat ismertünk meg, egyik témánk az volt, hogy a házaspár hogyan javítsa a kapcsolatát.
T. J.: – Ezt Pálhegyi Ferenc vezette, nagyon emlékezetes volt számunkra. Most ő is előad a házasság hetén.
– Akad olyan tulajdonság, amivel máig nem tudnak mit kezdeni a másikban?
T. J.: – (sóhajt – a szerk.)
T. ZS. A.: – (nevet – a szerk.)
T. J.: – Leegyszerűsítve: én az a típus vagyok, aki olyan hamar dönt bármilyen kérdésben, amilyen hamar csak lehet. Bár olykor elhamarkodottan. Anikó pedig olyan, aki akkor dönt, amikor már kicsit késő van. És ezt én például nehezen szokom meg.
– Mi a recept? Hallottam hasonló helyzetről
T. ZS. A.: – Mind a két félnek próbálnia kell „konvergálni az átlag felé”. Nekem is meg kell próbálnom nem az utolsó pillanatra hagyni a döntést és a cselekvést.
T. J.: – Legutóbb volt azért egy pozitív példa: általában, ha utaztunk, mindig összeveszéssel indultunk az említett okok miatt, mert Anikó készülődése mindig az éjszakába nyúlik, én pedig nem tudok sokáig fent maradni. De most a legutóbbi alkalommal én szépen a másik szobában feküdtem le aludni, hogy ne zavarjuk egymást. Banális példának tűnhet, de hagyni lehet a másikat, nem kell feltétlenül átnevelni egymást, ugyanakkor mind a két félnek alkalmazkodnia kell
T. ZS. A.: – persze meg kell próbálni azokon a tulajdonságokon változtatni, amikről felismertük, hogy konfliktushelyzethez vezet, így meg lehet előzni azt.
