Nem bírtak a rendőrök a rengeteg feljelentéssel

Legalábbis a pest-budai szervek erre panaszkodtak 1849–50 fordulóján. Sok ügynök a kiegyezés után is elkerülte a felelősségre vonást.

Az 1849-es hálózat más volt, mint a korábbi: már az egész társadalom megfigyelését célozta, ebben segítségére voltak a tapasztalt osztrák szakemberek, a hadsereg főparancsnokságának rendőri osztálya.

Deák, ahogy Pajkossy elmondta, néhány besúgó portréját is megrajzolta; eszerint a motiváció alapvetően a megélhetési kényszer, a karrierizmus, vagy a játszma iránt való fogékonyság volt, de nagyon sokan – az 1945 utáni terminológia szerint – „hazafias”, vagyis „birodalomfias” alapon vállalták, sokan díjazás nélkül.

Kempen nagy szolgálatot tett a kutatóknak azzal, hogy részletes adatbázist állíttatott fel az ügynökökről: ez mutatta, mennyire megváltozott az állomány az 1848 előttihez képest: több alacsony státuszú személy lett ügynök, nők, kereskedők, zsidók is részt vettek már a megfigyelésben, ahogy rengeteg állását vesztett hivatalnok és katona is. A levélbontogatókról, azaz a postai megfigyelőkről viszont először Deák írt összefoglalóan az 1848 és ’67 közötti időszakra vonatkozólag – emlékeztetett Pajkossy.

A legsikeresebb típust a „kétlaki” emberek jelentették, a „megtért forradalmárok”; sikeresek lehettek még azok, akik „másodállásban” váltak informátorokká, ők főleg hivatalnokok voltak. A rendőri területre „kiránduló” értelmiségiek viszont – még ha rövid távon sikert is hozott nekik – hosszabb távon többet vesztettek rajta. Emellett külön kategóriát képeztek a hivatásos kalandorok.

Néhány portrét is felvázol Deák Ágnes könyve: például a császáriak elől menekülve a Szent Koronát elásó Varga Istvánét, aki emigrációjából hazatérve szintén részt vett az ügynöki hálózat koordinálásában Nagyváradon; de hasonlóan kétlaki volt Ludassy Mór, aki egyébként például Deák Ferenc cikkeit foglalta össze, de a hatvanas években a bécsi rendőrminiszter és a magyar konzervatív körök bizalmasa is volt egyszerre, sőt Andrássy Gyula gróf sajtófőnöke is, bár az ő kettős életére – Vargáéval ellentétben – sosem derült fény.

A közvélemény jellemzően többre becsülte a számukat (az is elhangzott, hogy minden faluban van egy informátor, de a 20 ezres létszámot sem tartottak kizártnak), mindazonáltal a bizonyíthatóan fizetett, rendszeresen jelentő ügynökök száma – bár ez nyilván nem a teljes hálózatot jelenti – 167 főnyi volt csupán, ami csak némileg több az 1848 előttinél.

Mindenesetre a hálózat 1867-es felszámolásakor (az utolsó ügynököket Andrássy gróf bocsátotta el 1871-ben, amikor elfoglalta külügyminiszteri hivatalát) lett volna társadalmi igény az ügynökök leleplezésére, de a kormányok inkább fátylat borítottak a múltra. Azonban – egy későbbi rendszerváltással ellentétben – az itt ügynökként ismert figurákból jellemzően nem válhatott később országgyűlési képviselő, vagy egyéb hasonló potentát.

Az ügynökök számát a nézők soraiból vitatták, mondván, például Moson megyében a főszolgabírónak és a községi bírónak is volt egy-egy informátora. Fontosnak tartották megjegyezni még azt is, hogy az 1848-as magyar kormány nem szervezett titkosszolgálatot, de az 1867-es már igen, és nem is akármilyet: Ráday Gedeon nemcsak Rózsa Sándort fogta el, hanem a fél Balkánt behálózó informátorhálózatot is kiépített akkortájt. Andrássy pedig, aki a hivatásos ügynökökben nem bízott, szóban kérte a jelentéseket, ezért erről nem maradtak írásos feljegyzések.

A korabeli visszaemlékezések sűrűn emlegetnek női ügynököket, de a számuk a hivatalos források szerint nem volt túl nagy, nevesítve csak néhányan szerepeltek: például a Nemzeti Színház jegyszedőnője, vagy egy mosónő-testvérpár, akik házakhoz jártak mosni, így érintkezhettek magasabb körökkel; emellett sok ügynök jelentéseiben kitért rá, hogy 1-2 forintért pincérek, szobalányok adtak neki információt. A közvélekedéssel ellentétben a nyilvánosházak sem voltak a kémkedés boszorkánykonyhái. Pajkossy ekkor kitért Báró Inkey Eduárdné született Cibbini Matildra, aki Döblingből, Széchenyi Istvánról jelentett, és felelős lehet a gróf öngyilkosságáért.

A kor emberének alapélménye volt, hogy a falnak is füle van, akár otthon, akár köztereken is megfigyelés zajlik – válaszolta nézői kérdésre Deák –, ugyanakkor hiába tért be olykor tíz fogadóba is egy este egy-egy ügynök, a megfigyelés nem volt olyan intenzív, mint ahogy az átlagember érezhette. Ugyanakkor ez kiegészült a spontán feljelentésekkel, amelyekhez nem kellett beszervezett ügynöknek lenni, ebből pedig megdöbbentően sok akadt: mint Deák elmondta, 1849 vége és 1850 között a pest-budai rendőrség arra panaszkodott, hogy olyan sok feljelentést kaptak az állampolgároktól, hogy egyszerűen képtelen feldolgozni.