A kötet célja már a címből is láthatóan az volt, hogy a 2010-től tartó időszak kiegyensúlyozottabb mérlegét adják. Éppen azért, hogy ne egy Magyar Polip 4 szülessen, de ne is egy rajongói értékelés, jelenjenek meg a kritikai elemek is. A bemutatón O\'Sullivan is kiemelte, hogy itt nem a kormány ellenségei fogalmaznak meg kritikát, a könyv bevezetőjében pedig azt írta, ez a kötet egy kísérlet arra, hogy Orbán és az orbánizmus történetének első vázlatát adja. A könyvbe a Heti Válasz (Élő Anita, Ablonczy Bálint) és a Mandiner újságírói (Stumpf András, Rajcsányi Gellért) mellett írt többek közt Hörcher Ferenc és Csizmadia Ervin, de Balázs Zoltán is jegyez egy szöveget Plebejusság a konzervativizmus helyett címmel.
A bemutatón aztán előkerültek a jól ismert politikai vitatémák, melyeket a kötet szerzői is alaposan kiveséztek. Ilyen a Kelet–Nyugat kérdés is, melyről a Danube Institute igazgatója, John O’Sullivan úgy vélekedett: nincs szó újfajta orientációról, Orbánnak nem példaképe Putyin, és Magyarország is betartja az EU által megfogalmazott szankciókat. O’Sullivan szerint pusztán retorikáról lehet szó, miként a forradalom szó használatának esetében is. Erről ír a könyv előszavában is: hogy senki nem tud mutatni egy olyan esetet, amelyben az orbáni hatalomgyakorlást ne szabályozta volna az ország alkotmánya.
O’Sullivan beszélt a bemutatón arról is, hogy a kormány külföldi megítélése nincs összhangban a teljesítményével. A könyvben ezt Kertész Imre példájával magyarázta: hogy a Nobel-díjas író saját elmondása szerint nem volt hajlandó a New York Times riporterének azt mondani, hogy Magyarország diktatúra, ezért a szöveget nem is hozták le. Pedig Kertész is kritizálta a kormányt a Danube Institute igazgatójának kommentárja szerint, csupán „nem osztotta a Közép-Európában, főleg a baloldalon és az értelmiségiek körében elterjedt nézetet, hogy az Orbán-kormány autoriter lenne, egyre inkább demokráciaellenes, és bizonyos értelemben illegitim.” Ugyanakkor O\'Sullivan felemlegette Margaret Thatchert is: mint mondta, az egykori brit miniszterelnök megfontoltabban fogalmazott, így jóval kevésbé is volt támadható a kijelentéseiért. Továbbá azt is elismerte, hogy nem fenntartható az, ahogyan egyszer Oroszországhoz, máskor a nyugati világhoz fordul a kormány. A bemutatón Hörcher Ferenc is elismerte: óvatosabban kellene fordulni Oroszország felé.
A keleti nyitást nem értékeli a könyvben orientációváltásnak Lánczi András sem: mint mondta,„az összes többi ország ugyanígy tesz, leszámítva a szlogeneket.” A Corvinus Egyetem tanára és a Századvég Alapítvány elnöke szerint mindez csupán azt mutatja, mennyire számít egy ország mérete a megítélésekor.
A tavalyi tusványosi fesztiválon Orbán által megemlített illiberális demokráciáról is úgy véli Lánczi a könyvben: annak több értelmezése is lehet, „csak mert Fareed Zakaria (neves amerikai újságíró, a CNN műsorvezetője, a szerk.) felruházta a kifejezést egy bizonyos jelentéssel vagy interpretációval, ez még nem kell senkit sem megakadályozzon abban, hogy a liberalizmus és a demokrácia közti összefüggéseket vitassa meg.” Lánczi szerint az orbáni illiberális demokrácia csupán a fukuyamai „történelem vége”-elméletnek egy eltérő verzióját jelenti. A miniszterelnök tanácsadója, Tellér Gyula pedig úgy véli, az illiberális demokrácia egyszerűen egy olyan politikai erőt jelent ebben a kontextusban, amelyik állítása szerint tudja, miben áll a közérdek.
Az interjút ritkán adó Tellér márciusban megszólalt a Heti Válaszban is, akkor többek között arról beszélt: „G. Fodor Gábor felfogásával szemben úgy látom, a Fidesz vezetői az amúgy szükségszerű napi birkózás mellett hosszú távú országépítésben gondolkodnak. Számukra a polgári Magyarország nem egyszerűen politikai termék, hanem életprogram, végcél, sors.”
A bemutatón O’Sullivan is felemlegette a tusványosi beszédet, de ő is úgy látta: félreértelmezték a kormányfő szavait, aki csupán a megválasztott testületek fontosságát igyekezett hangsúlyozni a nem megválasztottakkal szemben. A Danube Institute igazgatója példaként említette a demokratikusságra az internetadót is, melyet a kormány visszavont a tiltakozások hatására.
Hörcher a bemutatón kiemelte: ő egy konzervatív kritikáját adja a kormányzásnak. Előkerültek a XX. század tragédiái is: Hörcher szerint ezek máig kísértenek, Trianont, a holokausztot, a kommunizmust még nem sikerült kibeszélni. Az előző évszázad ugyanakkor akként is előkerült: Hörcher szerint Orbán beilleszthető a Ferenc József, Horthy Miklós, Kádár János sorba. A filozófus szerint egyértelmű, hogy a kormányfő a rendszerváltás utáni Magyarország legjelentősebb politikusa. Hörcher szerint viszont még konszolidálnia is kell Orbánnak a hatalmát, hogy ténylegesen történelmi szerepet vívhasson ki. A konszolidációra való várakozásokról írt a kötetben is. De „Orbán-kultuszt” is emleget írásában: „egyértelmű jelei vannak, hogy Orbán PR- és marketingcsapata, általában politikai kommunikációs főtanácsadója, Habony Árpád vezetésével, egy lépéssel tovább menne a vezető reputációjának elismertetésében: úgy tűnik, ki szeretnének alakítani egyfajta Orbán-kultuszt nem csupán a rajongói körében – ahol ez biztosan virágzik már –, hanem nemzeti és ha lehetséges, nemzetközi szinten is.” Hörcher szerint a politikai vezetők kultusza „természetesen egy elég vitatható gyakorlat”, ami olyan erős ellensúlyokat követel, mint egy „egészséges ellenzék, és erős állami szervek, amelyek védik a parlamentáris demokrácia ritka értékeit”. Viszont hozzáteszi Hörcher: azt is látni kell, hogy Thatcher, Churchill és Kennedy kultusza is elkezdődött, már akkor, mikor hatalmon voltak.
Az első Orbán-kormányban a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadójaként dolgozó Bod Péter Ákos a könyvbemutatón arról beszélt: ő a magyar gazdaságpolitikát nem unortodoxnak, hanem heterodoxnak nevezné, vagyis vannak benne konvencionális és nem-konvencionális elemek is. (Írásának címe pedig Nem-konvencionális intézkedések.) A korrupció, a state capture (az állam foglyul ejtése) és a túladóztatás kockázatát is megemlítette a közgazdász, de kifejtette azt is, hogy túl sok az improvizáció a kormányzás során. A 27 százalékos áfát is kritizálta Bod, hozzátéve továbbá, hogy az államosítások és egyes különadók pedig marxista jegyeket mutatnak. Persze a könyvben nem kímélte az előző kormányokat sem, kifejtve: 2002 és 2010 között hullámvasútra hasonlított a fiskális politika, felelőtlen módon a hiány gyakran meghaladta a GDP 10 százalékát, ahol viszont egy ugyanúgy felelőtlen, az EU által szorgalmazott megszorító csomagot fogadtak el.
