Isten a kapualjban – harminc éve halt meg Mándy Iván + videó

Mándy a kispróza mestere volt, néhány szóval képes volt hangulatot teremteni.

A kilencvenes évek elején valamelyik Körkép-antológiában fedeztem föl magamnak – az irodalom iránt érdeklődő, tizenéves kölyökként – Mándy Ivánt (1918-95). Aztán szép lassan, különböző életszakaszaimban vissza-visszatérve hozzá, megismerkedtem prózavilágával, gyűjtöttem a köteteit. Emlékszem, szintén mintegy harminc éve már, az egyik balatoni nyaralásom alkalmával a buszon olvastam az Önéletrajz című novelláskötetét. A novella, a kispróza volt Mándy igazi és hiteles műfaja. Néhány szóval képes ugyanis hangulatot teremteni, vagy éppen egy-egy névadással hosszú oldalas realista leírásokkal fölérő jellemzést adni hőseiről. Különös szerep jut szövegeiben a tárgyaknak, amelyek meg is elevenednek, s nemcsak véleményük van, de érzelmeik és emlékeik is. Egyszóval: sorsuk. Mándy világában a házak, a focipályák, a bútorok, az evőeszközök humán tulajdonságokkal is bírnak, amelyek megismerése és megértése révén sűrítve tárul élénk az egész huszadik századi magyar élet. Persze nem hivalkodóan, nem a küldéstudat magabiztosságával és nem is a vélt, vagy igazságérzet lábdobbantásával, sokkal inkább szerényen, tárgyilagosan, egyszerűen, vagyis a maga természetességében. A piaci történetekben és az ontológiai kérdéseket feszegető legendákban megjelenő emberek és tárgyak ábrázolása az írónál egyszerre általános és korjellemző, de benne van az egyedi és csodálatosan megismételhetetlen individualitás is.

A gyermekkor meghatározza a felnőtt személyiséget, s az identitás szerveződésének gyökerei is ott keresendőek. Ahogy kifejezetten traumatikus gyermekkor – s ennek következtében tragikus felnőttélet – jutott József Attilának vagy Radnóti Miklósnak, úgy volt része sajátos és különleges gyermekkorban Mándy Ivánnak. Szülei pici gyermekkorában elváltak. Édesapja, Mándy Gyula bohém újságíró, tönkrement „kultmogul” vállalkozó, népszerű társasági ember volt, akinek két verseskötete is megjelent, aki szállodákban élt és rengeteg időt töltött kávéházakban, komoly irodalmár és értelmiségi kompániával körülvéve, amelynek Móricz Zsigmond is tagja volt. Ez volt tehát apai öröksége és egyik szocializációs közege Mándy Ivánnak, aki íróként az 1930-as évek második felében jelentkezett, később pedig az Újhold csoportjához tartozott, ahol egy ideig a folyóirat prózarovatát is vezette. Azonban hamar kiderült róla, hogy a szerkesztőségi munka, amely gyakran a hagyományos hivatalnoki tevékenységhez hasonlít, nem neki való.

Amikor megismerkedtem a szövegeivel, sajátos módon életművének első és utolsó darabjai kerületek elém: az Élet című katolikus lapban megjelent írásai, amelyeket Rónay László szerkesztett egybe A pálya elején című kötetben (1998), illetve élete utolsó éveinek alkotásai, amelyeket A légyvadász (1996) címmel rendezett sajtó alá Domokos Mátyás. A két kötet anyaga között természetesen nem csupán az időbeli, több mint fél évszázadnyi távolság a nagy, de a szövegkonstruálás módszere is merőben más. Azonban már az első írásokban is kimutathatóan jelen van Mándy már említett elbeszélői zsenialitása, amely révén néhány szóban nemcsak emberi sorsok, érzések és élmények, de bizony történeti és társadalmi tapasztalatok is az olvasói elé tárulnak.

Mándy világa elsősorban Józsefváros volt. A Teleki tér és a Mátyás tér helyei és alakjai mellett a kávéházi kultúra volt még a sajátja, talán atyai örökségként, s amikor az államszocializmus éveiben ezek eltűntek és/vagy átalakultak, az eszpresszók sarokasztalai és a cukrászdák teraszai lettek természetes közegei, ahol a főurak és a vendégek által egyaránt ismert és megszokott Mándy, „az író Iván”, hallotta azokat a történeteket és életutakat, amelyek aztán belesűrűsödtek szépprózai szövegeibe, s beleszervesültek köteteibe és olvasóinak gondolataiba.

A most harminc éve elhunyt, az első világháború utolsó évében született Mándy Iván imádta a mozit és a focit. Ugyanúgy foglalkoztatta, sőt lázban tartotta a huszadik század első felében a világot meghódító és az emberek mentalitását formáló mozgókép világa, mint a labdarúgás, ami lényegében afféle békeidőkben vívott, pályán zajló, játékosok és szurkolók közötti állandó háború. Történelmi és politikai kényszerűségből egy ideig dramaturgként dolgozott és ifjúsági regényeket írt (az általa teremtett kisfiú, Csutak történetei egy nemzedék számára ismertek), de rádiójátékai is hangzottak el, s több film készítésében vállalt szerepet. Sándor Pál legendás filmjei, a Régi idők focija (1973) és a Szabadíts meg a gonosztól (1979) az ő könyvei és történetei alapján készültek.

Végső soron azonban Mándy szövegeinek közege a folyamatosan változó budapesti bérházak, utcák, presszók világa, hősei pedig az ezen színtereken mozgó alakok, akik ugyan mindig más- és másmilyenek, de mégiscsak egyformák, hiszen mind csellengő, bámészkodó, kallódó, szeretetre méltó és vágyó ember.

A hanyag rezignáltság és a kényszerű beletörődöttség elbeszélői hangján, de a látszólagos közöny ellenére mégiscsak szeretettel megalkotott szereplői ők a Mándy-univerzumnak. Az író élet- és pályarajzát tavaly adta Darvasi Ferenc Csak hagyjanak békén – Mándy Iván élete és pályája című vaskos és alapos monográfiájában.

Nemrégiben pedig Papp Ágnes Klára gyűjtötte kötetbe a Mándy szövegeinek komparatív elemzése jegyében készült tanulmányait „Egy hangra várt”: Mándy Iván magyar és világirodalmi kontextusban címmel. Már a kortársi recepció is értékelte, s az utókor irodalomtörténete is nagy becsben tartja Mándy munkásságát. S hogy miért érdemes ma is olvasni Mándy Iván írásait? Elsősorban ezért, amiért ő maga írt. A Nappali Ház című folyóirat 1995-ös Miért írok? körkérdésére az alábbiakat válaszolta:

Értük. A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért. Az udvarokért. A gangokért. A porolórúdért. Az ecetfáért. A sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott.

Borítókép: Mándy Iván egy 1977-es felvételen (Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán)