Isten a kapualjban – harminc éve halt meg Mándy Iván + videó

Mándy a kispróza mestere volt, néhány szóval képes volt hangulatot teremteni.

Amikor megismerkedtem a szövegeivel, sajátos módon életművének első és utolsó darabjai kerületek elém: az Élet című katolikus lapban megjelent írásai, amelyeket Rónay László szerkesztett egybe A pálya elején című kötetben (1998), illetve élete utolsó éveinek alkotásai, amelyeket A légyvadász (1996) címmel rendezett sajtó alá Domokos Mátyás. A két kötet anyaga között természetesen nem csupán az időbeli, több mint fél évszázadnyi távolság a nagy, de a szövegkonstruálás módszere is merőben más. Azonban már az első írásokban is kimutathatóan jelen van Mándy már említett elbeszélői zsenialitása, amely révén néhány szóban nemcsak emberi sorsok, érzések és élmények, de bizony történeti és társadalmi tapasztalatok is az olvasói elé tárulnak.

Mándy világa elsősorban Józsefváros volt. A Teleki tér és a Mátyás tér helyei és alakjai mellett a kávéházi kultúra volt még a sajátja, talán atyai örökségként, s amikor az államszocializmus éveiben ezek eltűntek és/vagy átalakultak, az eszpresszók sarokasztalai és a cukrászdák teraszai lettek természetes közegei, ahol a főurak és a vendégek által egyaránt ismert és megszokott Mándy, „az író Iván”, hallotta azokat a történeteket és életutakat, amelyek aztán belesűrűsödtek szépprózai szövegeibe, s beleszervesültek köteteibe és olvasóinak gondolataiba.

A most harminc éve elhunyt, az első világháború utolsó évében született Mándy Iván imádta a mozit és a focit. Ugyanúgy foglalkoztatta, sőt lázban tartotta a huszadik század első felében a világot meghódító és az emberek mentalitását formáló mozgókép világa, mint a labdarúgás, ami lényegében afféle békeidőkben vívott, pályán zajló, játékosok és szurkolók közötti állandó háború. Történelmi és politikai kényszerűségből egy ideig dramaturgként dolgozott és ifjúsági regényeket írt (az általa teremtett kisfiú, Csutak történetei egy nemzedék számára ismertek), de rádiójátékai is hangzottak el, s több film készítésében vállalt szerepet. Sándor Pál legendás filmjei, a Régi idők focija (1973) és a Szabadíts meg a gonosztól (1979) az ő könyvei és történetei alapján készültek.

Végső soron azonban Mándy szövegeinek közege a folyamatosan változó budapesti bérházak, utcák, presszók világa, hősei pedig az ezen színtereken mozgó alakok, akik ugyan mindig más- és másmilyenek, de mégiscsak egyformák, hiszen mind csellengő, bámészkodó, kallódó, szeretetre méltó és vágyó ember.

A hanyag rezignáltság és a kényszerű beletörődöttség elbeszélői hangján, de a látszólagos közöny ellenére mégiscsak szeretettel megalkotott szereplői ők a Mándy-univerzumnak. Az író élet- és pályarajzát tavaly adta Darvasi Ferenc Csak hagyjanak békén – Mándy Iván élete és pályája című vaskos és alapos monográfiájában.

Nemrégiben pedig Papp Ágnes Klára gyűjtötte kötetbe a Mándy szövegeinek komparatív elemzése jegyében készült tanulmányait „Egy hangra várt”: Mándy Iván magyar és világirodalmi kontextusban címmel. Már a kortársi recepció is értékelte, s az utókor irodalomtörténete is nagy becsben tartja Mándy munkásságát. S hogy miért érdemes ma is olvasni Mándy Iván írásait? Elsősorban ezért, amiért ő maga írt. A Nappali Ház című folyóirat 1995-ös Miért írok? körkérdésére az alábbiakat válaszolta:

Értük. A lerongyolódott házakért. A megvakult ablakokért. Az udvarokért. A gangokért. A porolórúdért. Az ecetfáért. A sötét kapualjért, ahova az Isten behúzódott.

Borítókép: Mándy Iván egy 1977-es felvételen (Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán)