A szakember ismertetése szerint az Egyenlő Bánásmód Hatóság nem tekinti diszkriminációnak az ilyen, némileg rendhagyó hirdetést, a munkáltatók pedig azért szelektálják a jelölteket, mert szerintük a dohányosok rombolják a körülöttük dolgozók egészségét, és a rendszeres cigiszünet miatt kevesebbet is dolgoznak.
„Mára azonban a szabályozások miatt mindkét érv okafogyottá vált” – közölte Lórodi. Egyrészt a munkáltatónak kötelező rendszeres szünetet adnia a dolgozóknak – ekkor pedig számára indifferens, hogy az dohányzik, vagy más módon tölti el az idejét –, másrészt ma már tilos a munkahelyen belül cigarettázni, a kijelölt dohányzóhelyen pedig elvben nem károsítják a nem dohányzók egészségét.
Ismert, a 2012-ben hatályba lépett, és jelenleg is érvényes szabályok szerint munkahelyen nem jelölhető ki zárt térben dohányzóhely, vagyis a munkahelyeken még most is lehet dohányozni, amennyiben a dohányzásra kijelölt hely nem zárt térben van. Emlékezhetünk rá, hogy ugyanez a jogszabály tiltotta be a dohányzást a zárt vendéglátóipari egységekben, vagy éppen a vasúton.
„Megmagyarázni meg tudom, csak nem értem” – kommentálta a nemdohányozókat kereső hirdetések jelenségét a jogász, aki szerint az egész helyzet egy próbapert is megérne. Személy szerint – a gyakorlat ellenére – úgy gondolja, hogy a dohányosok kizárása bizonyos álláshirdetéseknél kimeríti a diszkrimináció fogalmát.
„A kérdéses esetben a munkáltató valószínűleg attól tart, hogy nem fogja tudni kontrollálni a dohányos alkalmazott munkaközi szüneteit” – mondta felvetésünkre Sipos Sándor HR tanácsadó, tréner, munka- és szervezetpszichológus, a shapeHR tulajdonosa. Sipos szerint ha a dohányos munkavállaló a megengedettnél több szünetet tart, ez ugyanúgy szankcionálható, mint bármely más munkatárs esetében (már amennyiben a munkahelyen a munkaidőt, és nem a munkateljesítményt helyezik előtérbe). Úgy vélekedett, előre ítélkezni a munkatárs várható viselkedéséről pusztán a dohányzási szokása alapján azonban meglehetősen furcsa gondolat.
A HR-szakember szerint – ebből a logikából kiindulva – a cégek akár olyan jelölteket is kereshetnének, akiknek nincsenek rokonaik vagy barátaik, mondván úgyis naphosszat velük beszélne telefonon – a vezető ráhatása nagyjából ugyanannyi lehetne ebben az esetben is.
Felmerül a kérdés, hogy a jelentkezők megpróbálják-e kijátszani a felvételiztetőt? Erre azonban kézenfekvő válasz, hogy a legtöbb munkahelyen először próbaidőre veszik fel az alkalmazottakat, előbb-utóbb pedig mindenképpen kiderül, hogy az alkalmazott dohányzik–e, így komoly bizalomvesztést kockáztat a felek között a titkolózó.
Sipos Sándor ugyanakkor azt feltételezi, hogy az ilyen álláshirdetéseket leginkább azok a cégek adják fel, akik egy bőséges kínálattal rendelkező munkaerőpiacról könnyedén találnak maguknak munkatársakat. Az olyan vállalatoknak azonban, amelyek speciális szakképzettséggel és tapasztalttal rendelkező kollégákat keresnek, és szembesülnek a munkaerőpiac szűkösségével, a szabályozástól függetlenül nem lenne racionális döntés dohányzási szokásaik alapján szűrni a jelentkezőket. Ezáltal ugyanis a már így is nehezen megszerezhető képzett és tehetséges munkatársakról maradhatnak le pusztán azért, mert azok szívesebben választanak olyan munkahelyet, amely elfogadóbb a dohányzási szokásaikkal szemben. Ez pedig könnyen versenyhátrányt jelenthetne a dohányzókat kiszűrő munkáltatók számára.
