Sűrűsödő a teher a cserkészet vállán

Jelentős magyar kontingens vert tábort Japánban a 23. Cserkész Világtalálkozón, de a 108 fiatal így is csak a „kirakata” a 12 ezer itthoni egyenruhásnak. Honnan jönnek ők, mit csinálnak egész évben?

Bő száz éve a brit hadsereg egyik tábornoka, Baden-Powell felismerte, hogy a fiatalok iskolai órái mellett a szabadidejük is értelmesen és hasznosan szervezhető. A közhelyszerű diagnózis mellé programot is lerakott Cserkészet fiúknak című könyvében (1908), egy évvel azután, hogy megszervezte az első cserkésztábort az angliai Brownsea Islanden. A pedagógiai módszerek tengerén az ötvenéves katona rendszerújdonsága az volt, hogy főként szabadban végezhető tevékenységeken, illetve sporton keresztül, korcsoportonként segítse a fiatalokat testi, lelki, társadalmi, érzelmi és szellemi képességeik fejlődésében úgy egyénileg, mint közösségeik tagjaiként. „Bi-Pi”-nek futótűzként terjedt a híre – amit kitalált, működött: Európa-szerte csakhamar cserkészcsapatok és -szövetségek kezdtek alakulni, a csapatokban pedig korosztályi és nemi bontásban őrsök (4-15 fős kisközösségek), iskolás kortól egészen fiatal felnőttkorig. Az önkéntes, pártpolitikamentes, vallásos ifjúságnevelő mozgalom az első cserkésztábor 100. születésnapján azzal ünnepelhetett, hogy 38 millió tagjával a legnagyobb és legversenyképesebb, fiatalokkal aktívan foglalkozó szervezet.

Magyarország is felvette a lépést, a már 1910-től formálódó cserkészmozgalom az I. világháború után ugrásszerűen fejlődött, a lelkesedés és a látható erő 1933-ban pedig Gödöllőre is hozta a 4. Cserkész Világdzsemborit. A Horthy-korszakban a virágzó közösségi kultúra a hétköznapok természetes része volt, így cserkésznek is „divat” volt beadni a gyerekeket. Mígnem jöttek a kommunista évtizedek, és két teljes generációnak nemhogy a közösségi létformákat, de az azokról való hangos ábrándozást is betiltották, a magyar cserkészkedést pedig a „föld alá”, illetve külföldre kellett menekíteni, hogy aztán a nyolcvanas évek végén szinte a semmiből ültessék újra a palántákat.

A Magyar Cserkészszövetség nevelésért felelős elnökségi tagja, Solymosi Balázs úgy látja, ma 14 éves korig megfelelő a mozgalmi létszám, ennek kibontásáról beszélgettünk vele.

– Fogadalmat az elmúlt 25 évben mintegy 50 ezren tettek, ebből aktív ma 12 ezer cserkész. A legerősebb korosztályok a 14 év alattiak, itt komoly aktivitás van, és szép számban csatlakoznak is. A gimnazista rétegnek komoly, izgalmas kihívást kell találnunk, hogy megerősödjön és megmaradjon abban a szellemben, amilyenben az egész cserkészet elindult annak idején.

Solymosi szerint, akik 14 éves koruk környékén elkezdik a felkészülést a vezetői felelősségvállalásra, azok megtartása könnyebb, de halaszthatatlan feladattá vált a programalkotás a többiek számára, ez a folyamat pedig most zajlik.

A kilencvenes évek óta persze korántsem sikerült mindenütt újraindítani a cserkészetet, ahol lehetne. Főként vidéken és az országhatárokon túl szenvednek attól, hogyan indítsanak be egy-egy csapatot, miként tegyék vonzóvá újra a cserkészetet a virtuális világban tengődő gyerekek számára is. Ezeken a helyeken más táborokba látogatva igyekeznek erőt és ötleteket meríteni az újrakezdéshez. Természetesen nem lesz minden ilyen látogatásból virágzó cserkészcsapat, de ezzel Solymosi szerint nincs is baj: inkább csak ott legyen valódi cserkészkedés, ahol a lelkesedés mellett a vezetők vállalják is azt a munkát, ami nap nap után együtt jár ezzel.

Terhelés

Mert mi is a dolga ma egy cserkésznek, mármint a táborozáson kívül? Mint Solymosi mondja, az őrsökben heti rendszerességgel van gyűlés, aztán a kor előrehaladtával ritkulhatnak az alkalmak, de akár hosszabbodhatnak is. Az őrsgyűléseken gyakorlati tudáselemeket sajátítanak el a gyerekek, például megismerik a térképet, és megtanulnak vele tájékozódni, vagy csomózási technikákkal barátkoznak. Az itt szerzett tudást aztán a havi rendszerességű túrákon vagy a negyedévenkénti úgynevezett portyán (kétnapos túra) kamatoztathatják. Nem érdemes szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a cserkészek fejébe és kezébe beleplántált csomózás a nyári táborokban konkrét használati tárgyakban vizsgázik: az erdei táborozás során ugyanis úgy építkeznek a cserkészek, hogy már nem élő, természetes alapanyagokat használnak, rögzítéshez pedig kizárólag spárgát. A megépített padnak, vécének vagy mosogatóállványnak 10 napon át bírnia kell a terhelést.

Amellett, hogy a szülők – és az iskolák – egy jó cserkészcsapatból strapabíró és találékony gyerekeket kapnak vissza, a népi kultúrában is jártasabbak és a lelki dolgok iránt is fogékonyabbak, testvériesebbek azok, akik kisiskolás korukban sárga, majd a 12 éves korukban letett próba után zöld nyakkendőt kapnak. 14 év fölött aztán különféle országos szakágakhoz is csatlakozni lehet, ki vadon élő lehet, ki a kultúrával mélyebben foglalkozó regös cserkész, de van ma ejtőernyős, vízi és kerékpáros szakág is, a lényeg, hogy azonos érdeklődési területű cserkészek minél többet lehessenek együtt. Akik viszont – folytatja Solymosi Balázs a 14 éves kor fölötti korosztályról szólva – vezetőként próbálják ki magukat, megismételhetetlen nevelési lehetőséghez jutnak, a tíznapos nyári tábor során ugyanis semmilyen más hatás nem éri a gyerekeket, csak az, amit a cserkészet tud adni. Sok csapatban a táborba nem is engedik le a mobiltelefont...

Használni a természetet, megismerni a világot

– A cserkészek ekkor önellátóak, és igyekeznek a természetet úgy felhasználni, hogy ne zsigereljék ki azt – részletezi a tábori történéseket a vezető annak alapján, amit a cserkésztörvény pontjai közül a hatodik diktál: A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket.

Ha már nyári tábor, nem mehetünk el szó nélkül a már 1933 és Gödöllő kapcsán emlegetett dzsembori mellett; az e névvel illetett cserkész-világtalálkozó ugyanis éppen most zajlik Japánban, 200 magyar – köztük 108, 14-18 év közötti, hiszen nekik szól a dzsembori – cserkész részvételével. Az MNO.hu-n a múlt héten részletesen is bemutatott gigatábor mindazonáltal nem a szó legszorosabb értelmében vett cserkésztábor – hiszen egész más funkciót tölt be a fiatalok életében.

– Japánban most 30 ezer cserkész van együtt, megosztva egymással kultúráját, gondolatait, eljárásait, érzéseit, amelyekkel a világot gazdagítják. Kanadai a dél-afrikaival, ausztrál az azerbajdzsánival – nyomatékosítja a cserkésztiszt.

A rendszerváltozás óta viszont szintén „fehéren” működik a cserkészettel egyidős, de kifejezetten katolikus Regnum Marianum, ahol a cserkészethez hasonlóan szintén a legfiatalabbakhoz próbálnak szólni, és ugyanúgy a rendszerváltozás után indult újra nagy erőkkel, igaz, „csak” alig néhány ezres létszámban. Vannak, akik szerint a ma már „felhígult” cserkészet szerepét a katolikus fiatalok köreiben népszerű regnum készül átvenni. Ehhez a cserkészmozgalom nevelési vezetőjének is van egy-két szava.

– A gyerekek érzelmi, értelmi, lelki, társas és fizikai vetületére egyaránt figyelünk, míg a regnum kifejezetten lelki neveléssel foglalkozó közösség. Csak egy példán keresztül: a regnum is felfedezte azt, hogy a kirándulásban lévő lehetőség megtapasztalni Isten jelenlétét a természetben. A cserkészek viszont ezen kívül azért is túráznak, mert az testi erőt kíván, úrrá kell lenni bizonyos nehézségeken, a szomjúságon és a fáradtságon, azt a mi közösségeink az őrs vagy az őrsökből álló raj együtt teljesíti, így az utolsó gyermeknek is célba kell érnie. Ilyen értelemben a cserkészetnek nem gondolom, hogy konkurenciája lenne a regnum.

Hígulás tekintetében Solymosi Balázs azt látja, hogy a most felnövő gyerekeknek már más tapasztalásaik vannak, más világban élnek. Szerinte azok, akik cserkésznek mennek, nincsenek táborozási élményeik, hozzák sok esetben a média által is erősített világot, miközben pedig általános a panaszkodás, hogy milyen a gyerekek testtartása, „kriplitársadalom” van kialakulóban, amelynek a tudása is jórészt az internetről leszedett dolgokból áll, nincs elrendezve azok háttere, és az élményeiről sem tud már beszélni, csak posztol egy képet mondjuk az őrségi naplementéről.

És ennél a pontnál meg is érkeztünk a legnagyobb nehézséghez – gimnazistáknak írt program ide vagy oda; a gyerekek szülei felé nincsen „könnyen kommunikálható” eredménye a cserkészkedésnek, olyan, mint egy nyelvtanfolyamnak, sportegyesületnek vagy tudományos diákkörnek.

Az sem kisebb gondjuk a cserkészeknek, hogy – mint Solymosi rámutat – egy közelmúltban készült felmérés szerint a magyar ifjúság 9 és 29 év között mindössze 8-9 százalékban kötődik valamilyen közösséghez, ennek a fontosságát tehát nagyrészt sikeresen irtotta ki a szocializmus. Ami viszont azt követte, szintén nem feltétlenül ideális.

– A nyugat évtizedeken át „tanulta” azt az állapotot, ahová eljutott, nekünk meg egyik napról a másikra zúdult a nyakunkba a szabadság. A mai fiatalok keményen kapják az arcukba, hogy ehhez is, ahhoz is joguk van, de senki nem beszél a kötelességről, a küzdelemről, amely a jogokig elvezet.

További nehézség a jövő társadalma előtt a jövőkép-nélküliség: egy Solymosi Balázs által idézett gazdasági felmérés azt mutatja, a hazai fiatalok háromnegyede akar ma vállalkozó lenni, főnök nélkül, sok pénzzel, jó autóval, egzotikus nyaralással, de nem látja a vállalkozói lét árnyoldalait, a nehézségeket, amelyek odáig elvezetnek.

Solymosi szerint ezért négy dologban van sürgős tennivaló: erősíteni a közösségi létformákat, kibontakoztatni a gyermekek jövőképét, segíteni őket példaképeik megtalálásában – akár eléjük állítva olyan embereket, akikre fel tudnak nézni –, valamint értékrendjük kialakításában.

Hogy ehhez valóban a cserkészet-e most a legmegfelelőbb, a közelmúltban sokan nem lehettek biztosak. Veszprémben kirobbant ugyanis egy „cserkészbotrány”: a rendőrségi gyanú szerint fiatal fiúkkal játszott szexuális játékokat egy vezető. A cserkészszövetség szerint az elszigetelt esemény alkalmával viszont jól vizsgáztak, többszörösen is. Egyrészt mert 12 ezer embernek sikerült fegyelmeznie magát – már a kiscserkésztörvény második pontja is kimondja: „A kiscserkész uralkodik önmagán” –, hogy ne bocsátkozzon találgatásokba olyan, egyébként nyomozati szakaszban lévő ügyben, amelynek a részleteit nem ismeri. Másrészt az egész ügynek ők mentek elébe azzal, hogy feltárták, nem takargattak semmit, a médiában is a cserkészszövetség vállalta fel a problémát először. Solymosi szerint fontos üzenet a társadalom felé, hogy ha a cserkészek odakerülnek, szívesen tesznek a tisztulásért.

A Magyar Cserkészszövetség közben általánosabb gondokkal is küzd: tavasszal lemondott a teljes vezetés, Solymosi szerint azért, mert „gondolkodási deficitet” tapasztalt a mozgalmon belül, nincs összhang a egyes vezetők között. És ha már aprópénz: az elnökség 2012-ben felhatalmazást kapott arra, hogy egy TÁMOP-program keretében az egyes cserkészcsapatok működését egy nagyobb kalapból támogassa. A szövetség kereste is ennek eszközeit, hogy megtudják, kinek kell sátor, kinek bogrács, kinek ingyenes vezetőképzés. El is készült a nagy terv, de ezt az MCSSZnem tudta lefelé megfelelően kommunikálni: sokan nem értették meg, vagy ha igen, nem értettek vele egyet. Aztán voltak, akik a háború előtti „bezzeg” helyzetre mutogattak, elfelejtve, hogy az akkori mozgalomnak micsoda vagyoni háttere volt – ismert, akkor bolthálózatra, cserkészparkra és számos fizetett tisztségviselőre is jutott pénz.

A vezetést néhány hete személyi összetételében aztán a szövetség újraválasztotta, konkretizálva a tisztségviselők feladatait, így például a TÁMOP-programot is– részletes elszámolással együtt – le tudják majd zárni. A szövetség régi-új vezetése ugyanakkor érzékel sorai között még egy, évek óta jelentkező dilemmát: át kell tekinteniük, hogy amit a cserkészet „tud”, azzal van-e feladat a mozgalmon kívül is.

– Ha már van egy jó módszer a kezünkben, és sok ezer gyermeket táboroztatunk, annyi energiánk van benne, akkor vajon ezeknek a tapasztalatoknak a megosztása nem lenne-e érdekünk vagy kötelességünk? – fogalmazza meg a nagy kérdést Solymosi Balázs, aki szerint már eleve jó a helyzet annyiban, hogy nem azon kell gondolkodni, jó-e, amit tudnak, hanem hogy megfelelően izgalmas-e, vonzó-e a mai gyerekeknek, hiszen lábbal szavaznak, eljönnek-e vagy sem.