Jobb napokat kíván nekünk kora reggel a határőr az M5-ösnél lévő átkelőnél, szemeit lőrésszerűen összehúzza, látszik, hogy számára nem éjfélkor kezdődött a tizenötödikére kihirdetett új világ. Egyenruhásoktól szokatlan módon közlékeny a zsaru, és idegenvezetővé avanzsálva egyből azt ajánlja, hogy mielőtt megtekintenénk a horgosi gyűjtőpontot, esetleg a szabadkai téglagyárat vagy Magyarkanizsát, a konténervárost nézzük meg. Ezzel már felkelti a kíváncsiságunkat, amit csak fokoz azzal, hogy úgysem fognak odaengedni.
A magyarországi oldalt elhagyva, de Szerbiába még meg nem érkezve, egy gazos mező közepén valóban látunk jó néhány bódét, gondos honvédkezek körbefonták NATO-dróttal, és beleékelték a háromméteres kerítésbe. Harminc migráns próbál libasorban állni előtte, sokuknak nem megy, ezért inkább alszanak a porban. Ki tudja, mióta.
Ez az a senki földjén – már nem Magyarországon és még nem Szerbiában – lévő terület az a bizonyos tranzitzóna, ahová majd a várhatóan negatívan elbírált menekültkérelmek után visszatoloncolják a kurdokat, szíreket, afgánokat, irakiakat. Az első alkalommal ezek a nációk képviseltették magukat, mi egy negyvenes aleppói családapával, Rijáddal kezdünk beszélgetni. Kétségbeesetten forgatja kezében a cigarettás dobozát, és úgy mondja: tragédia lenne, ha lányával, fiával és feleségével vissza kellene fordulniuk. „Ha azt mondom, Aleppóból jöttem, nem kell magyarázkodnom, pontosan tudja miért jöttem el, nem?” Nem vitatkozunk. Nagyon szeretne majd odabentről telefonálni, mert állítása szerint az embercsempészük ellopta az iPhone-ját. És ráadásul még a kerítéstől is jó messze, mélyen a szerbiai oldalon tették ki őket.
Ahogy melegszik az idő, úgy megy egyre több migráns a konténerváros egyetlen ajtajához, amely, csodák csodája, kinyílik, épp Rijádot és családját nyeli el. Kint a migránsgyerekek szertelenkednek a gazban, szüleik egyre idegesebbek, mikor kiderül, hogy bizony itt is kell majd ujjlenyomatot adniuk. Az adminisztráció lassan halad, úgyhogy csak tippelni tudunk, hogy Örkény abszurd bürokráciája vagy Kusturica vadbalkáni világa áll nyerésre Röszke és Horgos között a senki földjén.
Hogy ne legyen egyszerű a meccs kimenetele: a kerítés túloldalán megjelenik Kovács Zoltán kormányszóvivő és Bakondi György, a katasztrófavédelem vezetője, odabent pedig egyre több migráns között feltűnik a magyar politika Bear Gryllse, az Avas lakótelepet, Friderikusz Sándor lakását, és a dj-pult bugyrait egyaránt belülről ismerő Gyurcsány Ferenc. A Demokratikus Koalíció elnöke szomorú szemmel hallgatja a szomorú migránst, aki gyanúsít is, neki is szegezi az exminiszterelnöknek a kérdést legott: csak a médiáért csinálja ezt az egészet? Gyurcsány válasz helyett sajtótájékoztatót tart.
Közben a migránsok szó szerint rendőri felvezetéssel, alkalmi határzár segítségével érkeznek meg a konténerekhez. Végigmennek a kerítés mentén, és amikor az autópályához érnek, akkor az egyenruhások paravánnal elzárják előlük az M5-öst, úgyhogy kétsávnyi, alaposan dokumentált séta után már lépkedhetnek is a gazban, izzadva, szomjazva, egyenesen a konténerek tövében felállított egyetlen csaphoz. Meg persze a regisztrációs ajtóhoz, amelyből egyszer csak kesztyűs kezek nyúlnak ki, és nejloncsomagban üdítőt, csokit, kenyeret és olajos szardíniát osztanak. Illetve próbálnak, mert a menekültek csak úgy tépik magukhoz az ételt.
Nem is kell sokáig várni, mire megtörténik az első olyan kitörési kísérlet, amely mindennapossá vált a röszkei gyűjtőponton. Csak hát az új törvények és valószínűleg a régi, autópályán elinduló migránscsapatok emléke miatt a rendőrség inkább lezárja a határt. És ahogy eddig, most is hamar cselekedni kezdenek a hangadók, és a lelátók kápóit idézve hergelik magukat és a többieket. Kezük tiszta kosz a dróttól, épp mintha ujjlenyomatot adtak volna.
Kialakul a Baross térről ismerős patthelyzet, meg a vele járó szemétkupac, az út közepére felállított sátrak, benne a síró gyerekek, körülöttük pedig az alvó férfiak. A közeli Horgosra továbbra is szerb buszok hozzák a migránsokat, a falu közepén nyíl mutatja nekik, hogy merre is van a határ – mintha a sínek nem lennének elég egyértelműek.
Olasz újságírók arra panaszkodnak, hogy 100 euró alatt nincs taxi, az embercsempészek az út közepén, csípőre tett kézzel kiabálják világgá a tarifáikat.
