Rosszindulatú rágalomnak tartja Stadler József azt, hogy egykori focicsapatának klubházában kupleráj üzemelt a kilencvenes években. Az egykori juhász a 24.hunak mesélt egykori focicsapatáról és bizniszeiről.
1993-tól 1998-ig működött a Stadler FC, amely az üzletember birtokában volt. Stadler milliókat költött a focicsapatra, de az interjúban tagadta, hogy bírókat vett volna meg. Ellenben bőkezűen jutalmazta a játékosait, mint mondja, nem is maradt el soha a fizetéssel és a prémiummal. Elmondása szerint azok a pletykák nem igazak, miszerint mérkőzések után a klubházban professzionális nők gyúrták le a hazai labdarúgókat: „ilyeneket én nem szerveztem, nem haragítottam volna magamra az asszonyokat, ha még lett volna rá mód, akkor se”.
És bár ma már jogerős bírósági ítéletek sora mondja ki, hogy a stadionra, a csapatra, a sok munkahelyre áfacsalásból, állami támogatás jogosulatlan igénybevételéből volt fedezet, a vállalkozó szerint mindez „kitalálmány”: ő az üzleteiből szerezte a vagyonát.
A híres festménysztori: 1993-ban a vállalkozó egymilliárd forintért huszonkét darab olajfestményt vásárolt, majd a magyar államtól visszaigényelte az áfát. Miután Stadlernél megjelentek az adóellenőrök, már nem voltak meg az alkotások: a vállalkozó szerint az eladó cég féláron visszavásárolta a festményeket, majd beszüntette működését.
Stadler szerint az APEH-osok láthatták a festményeket, amelyeket azért adott el újra az oroszoknak, mert úgy szólt a megállapodás, hogy ha egy határidőn belül visszaadja a képeket, akkor visszavásárolják. „Kellett nekik a pénz egy rövid idővallumra, merthogy valahol úton volt nekik egy nagyobb összeg” – fogalmazott.
A huszonkét festmény egyike egy Leonardo nevű művész alkotása, a címe pedig: Az utolsó vacsora, amely a milánói Santa Maria delle Grazie-templom refektóriumának falán látható. Stadler a botrány kirobbanása után azt mondta, hogy az orosz kép nem azonos a freskóval, és az alkotó is csupán névrokona a reneszánsz mesternek. Amúgy pedig: „Egy fordítási hiba a balhé oka. Az orosz nyelvű adásvételi papíron szereplő Az utolsó vacsora címe pontos magyar fordításban: Táncmulatság” – fogalmazott az interjúban, arra azonban nem emlékezett, hogy tényleg Leonardónak hívták-e az alkotót.
Az üzletember ma is állítja, hogy a képek értékesek voltak, szakértővel nézette meg őket. Az újraértékesítés után pedig – mint mondja – már befizette a képek után visszaigényelt áfát.
Habár Stadler a rendszerváltás után gyorsan meggazdagodott, állítása szerint ő kimaradt a privatizációból, az áfacsalásból és az olajszőkítésből. Ő ugyanis nem akart problémát, „mégis mindig én vagyok a fekete bárány, mégis engem csuknak be. Érdekes. Ismerek olyat, aki végig olajozott, és a haja szála sem görbült Pedig ott voltak a könnyű pénzek” – jelentette ki.
Az üzletember szerint az izsáki pezsgőgyárat fillérekért megkaphatta volna, de erre nemet mondott. Azonban felfigyelt valamire: „később jöttem rá, hogy azért lettem közellenség, mert a megrendeléseimmel én tartottam életben rengeteg konzervgyárat, sörgyárakat, mindent, amiket így nem tudtak privatizálni”.
A rendszerváltás idején hatalmas állami árukészleteket, konzervgyári raktárakat vásárolt fel, a Munkásőrség teljes vegyvédelmi felszerelése is az övé lett, amelyet az oroszoknak értékesített. Mint mondta, ebben az időszakban ő volt az egyetlen nagykapu az oroszok felé, amit a korrektségének köszönhetett: „mert ott aztán amit megbeszéltünk, kellett tartani” – mondta.
Még az üres sörösüvegeken is keresett: egy „véletlen” folytán megtudta, hogy palackhiány miatt a gyártók hamarosan kettőről hat forintra emelik a sörösüveg betétdíját, ezért felvásárlásba kezdett. Országos hiányt gerjesztett így, amelyen hatvanmillió forintot keresett. Akárcsak Soros György, aki a fonttal spekulált. „Ő okosabb volt, mint én. Meg tőle nem vették el, amit szerzett” – kommentálta az esetet Stadler.
Jól ment az üzlet, Stadler pedig előszeretettel fizetett készpénzben az ügyfeleinek. Csak a bőrtáskájában hatvanmillió forintot cipelt időnként. „Tartottam a cégemnél pénztárt és valutapénztárt is, mindent. Többször volt bent egymilliárd feletti összeg, az APEH-osok nem akarták elhinni, aztán amikor bevezettem őket, csak álltak és bámultak” – mesélte.
Azonban időnként még ennél is egyszerűbb megoldásokhoz kellett folyamodni: az oroszok két-három autóval érkeztek, és zsákban vitték el a pénzt. Arra a kérdésre pedig, hogy félretett-e magának a nehéz időkre, röviden válaszolt: nincs tartaléka, annyit keres, amennyi neki kell. A kert végében sem ásott el pár milliót. „Olyan sokáig kéne ásni, eldobnák az ásót” – tette hozzá.
A sok pénzre persze a maffia is felfigyelt. Mint mondta, 1994-ben elrabolták a csecsenek, akiknek egy „magyar pali” adta a tippet, akivel Stadler régen üzletelt. A vállalkozó elcsalta otthonról egy akasztói kocsmába, ahonnan elvitték egy kocsi hátsó ülésén. Százmillió forintot kértek váltságdíjként a feleségétől. Elmondása szerint az emberrablók sokáig kínozták, végül az asszony – mivel épp kifogytak a készpénzből – egy pécsi bankból vette fel a százmilliót, azzal fizetett. Utólag két emberrablót elkaptak a rendőrök, de a pénznek csak a fele lett meg.
Stadler József ellen később adóügyi vizsgálatok indultak, bírósági ítéletek születtek, jelenleg második börtönbüntetését tölti. 2011-ben ítélték négy év tíz hónapra csalás miatt, majd 2014-ben újabb vádpontok alapján további két év tíz hónapot kapott. Néhány hónapja kimenőt kapott a börtönből, hogy a szülőfalujában megválthassa a sírhelyét.
Az üzletember szerint erre azért volt szükség, mert lebetegedett, és negyvennégy kilóra fogyott. Most már egész nap csak fekszik. A Stadler-stadionnal – amely valaha a legmodernebb ilyen létesítmény volt az országban – már nincs sok terve, más tulajdonában van. Így pedig nem véletlen, hogy a Stadler FC már a múlté, amelyet nem kíván feltámasztani. „Örülök, hogy én élek” – tette hozzá a valamikori büszke tulajdonos.
