Informatikaoktatás: múlt századi viszonyok

Előfordul, hogy a gyerek zsebében lapuló telefon erősebb konfigurációval rendelkezik, mint az a számítógép, amelynek segítségével tanulnia kellene.

– Hazánk a volt keleti tömb országai közül elsőként vezette be a kötelező informatikaoktatást, majd a SuliNet és az Írisz-SuliNet programmal az ezredfordulóra az iskolák túlnyomó többségét sikerült csatlakoztatni a világhálóhoz. Ez óriási fejlődés volt, köszönhetően annak is, hogy minden kormány feladatának tartotta a modernizációt – mondta lapunknak az Informatikai, Távközlési és Elektronikai Vállalkozások Szövetségének (IVSZ) oktatási igazgatója. Horváth Ádám azonban úgy vélte: a lendület a 2000-es évek közepére kifulladt, az informatikai oktatás szellemi keretei megmerevedtek, és máig megőrizték a XX. század emlékét. A digitális forradalom ugyanakkor nem állt meg. Más országokban a számítógépek és technikai vívmányok használata mindennapossá vált, s ezzel megszűnt az éles elkülönülés az informatika és a többi tantárgy között.

– Ez azt jelenti, hogy földrajz- órán például Google Earthöt használnak a diákok, a történelemórára pedig Power Point prezentációval megtámogatott kiselőadást készítenek. A foglalkozások így átalakultak: egyfelől látványosabbak lettek, másfelől az életre is jobban felkészítenek, hiszen ma már a legtöbb munkahelyen alapvető elvárás az irodai szoftverek ismerete. Nálunk viszont ez az áttörés elmaradt. Ráadásul a számítástechnika leválasztottsága miatt a tanárok – hacsak külön nem képezik magukat – sok esetben digitális analfabéták, akik – némi túlzással – akkor is a rendszergazdához vagy az informatikát oktató kollégáikhoz rohannak, ha kifogy a papír a nyomtatóból. Ez a mai világban, amikor az ügyeket egyre nagyobb számban online felületeken kell intézni, jelentősen megnehezíti az iskolák életét – magyarázta az IVSZ oktatási igazgatója.

Amikor az oktatás problémáiról beszélünk, gyakran elhangzik, hogy a gyerekek úgyis többet tudnak a pedagógusoknál, akkor minek küzdeni velük? Horváth Ádám szerint valójában ez a vélemény tévedésen alapul. Az ugyanis, hogy a fiatalok látszólag rutinszerűen használják a számító- és táblagépeket, illetve az okostelefonjukat, nem jelenti azt, hogy értenek is hozzájuk. A szövegszerkesztő programokat például azok, akik autodidakta módon sajátították el a kezelésüket, jó esetben csak 5-10 százalékban használják ki, és számtalan, a gyorsabb és hatékonyabb, ezzel együtt pedig kevésbé fáradtságos munkavégzést segítő lehetőséget kiaknázatlanul hagynak. Az iskolának ezekre éppúgy hangsúlyt kell fektetnie, mint arra, hogy tudatos felhasználókat neveljen. – A tudatosságba beletartozik az adatvédelmi módszerek oktatása, de legalább ennyire az is,  hogyan használjuk a keresőoldalakat – fejtette ki Horváth Ádám.

Az oktatási rendszer problémáit az IVSZ oktatási igazgatója végül is egy hasonlattal jellemezte: „Képzeljük el, hogy kódexírókat akarunk kinevelni, s tesszük mindezt úgy, hogy megmutatjuk nekik a korábban írott kódexeket, de nem mondjuk el, hogyan keverjék a tintát, kanyarítsák a betűket és fűzzék össze a lapokat.\"

– A változáshoz elsőként azt szükséges megérteni, a digitális írástudás nem arról szól, hogy tudom, hány lába van a processzornak, vagy azt, hogy van-e tranzisztor a laptopomban. A digitális nyelv rendkívül bonyolult: kódokra, parancsokra, ikonokra alapszik. Játékosan már az első osztálytól kezdve meg lehetne tanítani ezeket, de a jelenlegi óraszámok és tantárgyi struktúra mellett erre nincs lehetőség. Azért is fájó ez, mert a munkaerőpiacon két kézzel kapnak az IT-sek után – azok után is, akik nem egyetemi képzésben tanultak  – szögezte le Horváth Ádám.