Valójában nem tudjuk, miért nem beszélünk nyelveket

Magológépeket nevelnek az iskolában. Rossznak tűnik a gyakorlat, de valamiért mégsem vizsgálják felül.

A megkérdezett magyarok mindössze 35 százaléka válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy tud-e legalább egy idegen nyelven beszélgetni – derül ki a legfrissebb, négy évvel ezelőtti (!), a hazai nyelvtudásnak tükröt tartó Eurobarométer-felmérésből. Ezzel a gyatra eredménnyel a lista végén kullogunk, az összes többi vizsgált EU-tagállam megelőz bennünket. Azoknak az aránya, akik két idegen nyelven is megértetik magukat, még rosszabb, az önbevalláson alapuló felmérés tanúsága szerint mindössze 13 százalék, míg azoké, akik három nyelven is, csupán 4. Összehasonlításképp: ezek az arányok Németországban 66-28-8, az osztrákoknál 78-27-9, a lengyeleknél pedig 50-22-7 százalékon állnak, holott ők például nagyjából feleannyi időt töltenek el iskolai nyelvtanulással, mint a magyar nebulók. A lista élén Luxemburg áll, lakosainak 98 százaléka beszél egy, 84 kettő, 73 pedig három idegen nyelvet.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyaroknak – mivel saját anyanyelvük nem hasonlít szinte semelyik másikhoz sem – jóval nehezebb dolguk van, mint másoknak. A hollandok például lényegesen könnyebben tanulnak meg angolul vagy a szlovákok csehül, netán az olaszok spanyolul, mint mi, ez pedig rontja a statisztikában elfoglalt helyezésünket – mutatott rá érdeklődésünkre egy váci angol szakos tanár. Hozzátette: az oktatási rendszer egyéb területeihez hasonlóan a nyelvtanításban is tetten érhető az a gyakorlat, hogy sokat akarnak tanítani a pedagógusok, amiből aztán kevés marad meg a gyerekekben. A tanulók elaprózzák az energiáikat, hiszen ezt kényszeríti rájuk a rendszer.

További probléma, hogy az idősebb nyelvtanárok orosz szakosból átképzett pedagógusoktól tanultak nyelvet. Innen erednek az egy leckével a nebulók előtt járó oktatókról szóló, egyébként sokszor igaz legendák és számos becsontosodott, célszerűtlen módszer. Váci nyilatkozónk szerint a most harmincas évei közepén járó tanárgenerációval kikopik ez a réteg, de a módszertan felfrissülése még így is évtizedekben mérhető.

A káros reflexekről beszélt az MNO-nak Rozgonyi Zoltán, a Nyelvtudásért Egyesület vezetője is. A pedagógusok még úgy is vissza-visszatérnek a saját tanulási életútjukon beléjük ivódott (rossz) gyakorlathoz, hogy egyébként pontosan tudják, hogyan lenne eredményes a munkájuk. Úgy tanítanak, ahogy őket is tanították, vagyis a lexikális tudásra koncentrálva. Sokszor tehát a látszólag könnyebb, ám kevéssé eredményes utat választják, ez az a pont, ahol felmerülhet a szaktanárok felelőssége. Ezért viszont az erős beidegződéseken túl a leterheltség is felelőssé tehető, ami viszont már a rendszer hibája.

Ami a módszertant illeti, az egyetemeken sem sokkal jobb a helyzet. Hiába mesélik el nagy előadókban a leendő idegennyelvtanároknak a legalkalmasabb technikákat, az egyetemi oktatók maguk sem alkalmazzák a gyakorlatban ezeket az elemeket rendszeresen.

Tovább ront a helyzeten, hogy az eredménytelenség okait csak találgatják, ugyanis az elmúlt tíz évben nem készült olyan kutatás, ami objektíven vizsgálta volna a nyelvtanárok gyakorlatát a közoktatásban – tudtuk meg Rozgonyitól. Mint mondta, nyelvoktatási stratégia és elképzelések voltak ugyan az elmúlt években, de ezek tökéletesen nélkülözték a tényleges szembenézést a helyzettel, vagyis a cselekvési programokat megalapozó kutatásokat. Nincsen valós képünk tehát arról, hogy milyen rutint részesítenek előnyben a tanárok az idegennyelv-tanítás során, ahogy a diákok preferenciáiról és arról sem, hogy mit gondol a szakma a hazai gyakorlatról. A szakember szerint Magyarországon egyszerűen későn ismertük fel, hogy bármikor égetően szükségessé válhat a nyelvismeret. Csak az elmúlt pár évben tapasztalta a saját bőrén a társadalom egy szélesebb rétege, hogy bizony bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy akár csak átmenetileg is, de külföldön kell dolgoznia.

Nem a tanárok felkészültségével és az óraszámmal van a gond – szögezte le Salamon Eszter matematika–angol szakos tanár, az Európai Szülők Egyesületének (EPA) elnöke. Szerinte a helyzet pofonegyszerű: ott beszélnek sokan angolul, ahol nem szinkronizálják a sorozatokat. Mint mondta, az északi országokban tudatos döntés eredménye, hogy az angol nyelvű filmek eredeti változatát vetítik, persze feliratozva. Salamonnal ért egyet a váci angol szakos tanár is, szerinte

minden embert érdekelnek a történetek, a mesék, ezt pedig érdemes lenne kihasználni.

Salamon tragédiának tartja továbbá, hogy az idegennyelv-oktatás kikerült a szakmunkásképzésből, szerinte ez a tudatos röghöz kötés és a „buta gépek” nevelésének tudatos formája.

Rozgonyi szerint az sem kedvez az eredményességnek, hogy mindössze 45 perc áll a pedagógus rendelkezésére, így önmagában a más nyelvre átállással és egy valóban életszerű gyakorlat elindításával elmegy a tanóra egyharmada. További probléma, hogy a tanárok gyakran cserélődnek, ahogy az is, hogy túl gyakran a büntetés-jutalmazással próbálnak motiválni. Ezeken túl a családi háttér is nagyban befolyásolja az idegennyelv-oktatás eredményességét: nehéz azt a diákot motiválni, aki nem hoz otthonról a nyelvtudás fontosságát hangsúlyozó hátteret.

Sokszor éri a hazai nyelvoktatást az a kritika, hogy túl későn, 9 évesen kezdik elsajátítani a gyerekek az idegen nyelveket, miközben óvodás korban még gondtalanul és hihetetlenül gyorsan képesek erre. Vannak viszont, akik úgy gondolják, hogy ebben az időszakban a szabad játék a legfontosabb (erről korábban itt írtunk). Az ovis angoltanulással mindenesetre azt az attitűdöt adhatjuk át, hogy az fontos, hasznos, szórakoztató. Végső soron pedig még a statisztikákon is sokat javíthatnánk, ha ez a szemléletmód gyökeret eresztene.