Úgy tűnik eldőlt: a Klik, azaz a magyar iskolahálózatot üzemeltető Klebelsberg Intézményfenntartó Központ a jelenlegi formájában megszűnik. Az Index hírportál ma arról írt, hogy helyét nagyjából hatvan kisebb szervezeti egység, ún. menedzserközpont veszi át, miközben a még önkormányzati kezelésben lévő iskolákat is államosítják.
Bár egy központi szerv megmarad, valószínű, annak már nem Klebelsberg lesz a névadója.
Nos, talán ez jó apropó arra, hogy pár érdekességet a jelenlegi és a majd egy évszázaddal ezelőtti oktatási reformelképzelésekből villanásszerűen összevessünk – természetesen a tudományosság igénye nélkül.
Igen érdekes szövegekkel találkozhat ugyanis az ember, ha a Horthy-korszak oktatáspolitikájáról olvas. A húszas-harmincas évek szakpolitikáját két kiemelkedő személy határozta meg: Klebelsberg Kuno (1922–31), akiről a Fidesz 2012 szeptemberében elnevezte az oktatást központosító hivatalát, és az ellentmondásosabb megítélésű Hóman Bálint (1932–42).
Mégis, aki ezeket a 80-90 éves szakpolitikusi megnyilatkozásokat és döntéseket olvassa, sokszor úgy érezheti, hogy a pedagógusok valamelyik mai kiáltványát betűzi.
Mi Pukli Istvánék Civil Közoktatási Platformjának 12 pontját vettük ebből a szempontból górcső alá. No nem azért, mert az ifjú igazgatót Klebelsberghez hasonlítanánk, hanem mert talán ezek a pontok váltak a leginkább ismertebbé az elégedetlenkedő tanárok követelései közül.
Arra is jó előre fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a hasonlóságok mellett már csak a társadalmi viszonyok különbözősége miatt is rengeteg a különbség (erre cikkünk végén térünk ki röviden). Tehát ez az összevetés igencsak önkényes lesz. Inkább csak arra hívnánk fel a figyelmet, hogy mint megannyi más területen, úgy tűnik, az oktatásban is sok olyan fájdalmas ügy van, amely igen nehezen változik ebben az országban: sokszor régi-régi problémák bukkannak elő újként. Ami a változtathatatlanság elszomorító volta mellett mindenképp érdekesség is.
Lássuk!
Bár Pukliék 1. pontja – miszerint az érettségi vizsgakövetelményeket ne egyik pillanatról másikra, hanem felmenő rendszerben változtassák meg – aktualitás helyzetre reagál, beszédes, hogy ez a fajta erőből rendezés Klebelsbergékben fel sem merült. (A felmenő rendszer azt jelenti, hogy a bevezetett újítások mindig csak az oktatásba újonnan belépőkre vonatkozik: tehát a változás például a soron következő első osztályos gimnazistákat már érinti, de a más rendszerben tanulmányaikat megkezdő másodikosokat még nem.) Az 1924-es középiskolai törvény bevezetése felmenő rendszerben, az 1931–32-es tanévben fejeződött be, hasonlóképpen Hóman reformjaihoz.
A tizenkét pontból a 2. egyik fontos követelése, hogy „az érettségi vagy a szakmai végzettség megszerzéséig mindenki számára biztosítani kell a közoktatásban való részvétel lehetőségét” – magyarán a tankötelezettség meg- (azaz: vissza)emelését a 2011 előtti 18 éves korra. Klebelsberg maga is szorgalmazta az akkor kötelező hat népiskolai osztály nyolcra emelését, ezt előbb a gazdasági válság, 1940-ben pedig – bár Hómanék törvénye már rendelkezett róla – a világháború akadályozta meg.
Csökkenteni kell a tanulói terheket – szól Pukliék 3. pontja, kevesebb kötelező bent tartózkodást és választható erkölcs- és hittanórákat, valamint tömegsport-lehetőségeket követelve. Klebelsberg 1924-es törvénye „a testgyakorláson kívül” a középiskola első és második osztályában 26, a többi osztályokban 28 tanórát határozott meg.
Maga Klebelsberg – a cikk elején idézett felszólalása mellett – még azt is elmondta: „a középiskola célja nem az ismeretanyag felhalmozása, mert annak nagy részét hamarosan elfelejti a gyermek, hanem az elme kiélesítése, ezt pedig sok tárgy tanításával és az emlékezőtehetség megterhelésével elérni nem lehet”. Az iskola utáni tömegsportnak a középosztály számára a cserkészmozgalom, a szegényebbeknek a leventemozgalom adott keretet.
Pukliék negyedik és ötödik pontja a különleges bánásmódot igénylő gyermekek minőségi ellátása és a roma tanulók integrációja mellett tör lándzsát. Bár Hóman elitistább módon viszonyult a kérdéshez, Klebelsberg első számú céljának az addig az oktatásból sokszor kirekesztett vidéki, szegény sorsú gyermekek tanítását tartotta. 1926-tól ezért óriási népiskola-építési programot indított, és ebbe kötelező jelleggel bevonta a vagyonosokat is: 3 év alatt 5000 (!) népiskola és tanítólakás épült, a törvény büntetéssel fenyegette a gyermekeiket iskolába nem engedő szülőket, és igyekezett még az odaszállításukról is gondoskodni.
Nyilván szakpedagógia vagy gyermekpszichológia ekkor még nem létezett, de Klebelsberg egy 1925-ös beszédében kiemelte, hogy a néptanítónak nemcsak oktatnia kell, hanem „szeretnie a falut”, a „népnek igazi barátja, lelke” kell hogy legyen.
Más kérdés, hogy ma a magyar falu jövője egészében vált kérdésessé, és amikor szegényebb vagy kirekesztett néprétegekre gondolunk, ma már nem feltétlenül vagy kizárólag a falvak népének felzárkóztatását értjük alatta.
Ehhez Pukliéknál szorosan kapcsolódott a létszámstop feloldásának (8. pont) és „az oktatásfinanszírozás legalapvetőbb forrásai biztosításának” követelése (10. pont). Klebelsbergék idején a nagyszabású népiskolai program és a tanítólétszám felduzzasztása (1938-ra kb. 20 százalékkal) is sok pénzt emésztett fel, ennek megfelelően aranykorona- illetve pengőmilliókat fordítottak az oktatásra: 1925 után – mint Romsics Ignác írja – a kultusztárca a költségvetés 9-11 százalékát kapta, azaz a korábbiak dupláját, míg most 2000 óta egyre csökken az erre fordított költségvetési pénzek aránya, gyakorlatilag most tart ott, mint 90 éve (ez az arány).
A követelések 9. pontja szerint a pedagógusok kötelező óraszámát 22 órában kell maximálni – az 1924-es középiskolai törvény heti 18 órában húzta meg a tanárok maximális óraszámát, és kimondta, hogy az ezen felül végzett munkáért plusz fizetés jár.
Végül 12. pontjukban Pukliék új közoktatási rendszert, befogadó iskolát és a XXI. század kihívásainak megfelelő tudást követelnek; Klebelsberg az 1924-es és '26-os törvényekhez kapcsolódó expozéiban szorgalmazta a tananyag gyakorlatiasabbá tételét, valamint az élő idegen nyelvek oktatását (mindkettő tekintetében csehül állunk most is, hangsúlyozzák szakemberek és pedagógusok).
A decentralizációval sem értene egyet Klebelsberg, központosító törekvéseit már kortársai is bírálták, szemére vetve, hogy a német modellt akarja egy az egyben ráerőltetni az attól teljesen idegen magyar oktatási rendszerre és tudományos világra.
Mindazonáltal Klebelsberg hitt a versenyképes oktatásban, mint az ország akkori egyetlen érvényesülési lehetőségében. Mint mondta: Trianon után „a kultusztárca egyben honvédelmi tárca is”. Úgy is fogalmazott a lecsúszófélben lévő középosztály felemelése kapcsán, hogy „az a felelős miniszter, aki még a gyermekben megnyilatkozó reményt is el akarná venni a középosztálytól, nagy bűnt követne el a nemzet ellen”.
