Az általunk megkérdezett, informatikai, jogi, társadalomtudományi és orvosi karokon dolgozó tanárok többsége nem vitatta, hogy általánosan tapasztalható valamiféle színvonalromlás az elsőévesek körében. Úgy is fogalmazhatnánk: romlik a közoktatás „kibocsátása”. Abban már megoszlottak a vélemények, hogy mi lehet ennek az oka, de a többség szerint a változásért tüntető Tanítanék mozgalomnak és a Civil Közoktatási Platformnak megfontolandók a javaslatai, elsősorban a diákok leterheltsége és az általános forráshiány megszüntetése tekintetében.
Az átlagos hallgatói minőség az elitintézményeken kívül rohamosan romlik, különösen az elmúlt években: az alaptantervben sem a nyelvoktatás, sem az informatika nem kapja meg a szükséges, kiemelt szerepet – mondta el Balogh Zsolt György, a BCE Gazdálkodástudományi Kara Infokommunikációs Tanszékének docense. Tőkéczki László, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője hasonlóképpen nyilatkozott, bár ő, mint mondta, 35 éve tapasztalja, hogy a hallgatók általános műveltsége és a motivációjuk a tudás megszerzésére folyamatosan romló tendenciát mutat. Alexin Zoltán informatikus, egyetemi oktató motiválatlan és nagyon változó képességű hallgatókra panaszkodott; ellenben a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karának tanára, Falus András éppen enyhe színvonal-emelkedést tapasztalt. Ugyanakkor nem vitatta, hogy a PISA-felmérések és egyéb mérőszámok az átlagos elsőévesekre igazak lehetnek.
Tőkéczki elsősorban szociológiai vonatkozásokat említett: egyre több családban hiányzik a műveltség kellő tisztelete, nincs kultúrája a tanulásnak. Ezért van az, hogy már az általános iskolában megfigyelhető az a motivációhiány, ami a felsőoktatásba kerülőknél is komoly probléma.
Alexin a középiskolás diákok leterheltségére panaszkodott. Korábban volt lehetőség arra, hogy délutáni előadásokat, például programozó-szakköröket szervezzenek, amit egyetemi oktatók tartottak, magas színvonalon. Ez már lehetetlen: a napi testnevelés és egyéb kötelezően előírt órák miatt a sokszor kilenc-tíz órában túldolgoztatott gimnazistáknak nincs idejük ilyen kurzusokra járni.
Ezek a problémák pedig csak hozzáadódnak a már amúgy is sok sebből vérző felsőoktatás gondjaihoz.
Például a 2010 utáni kormányokhoz kötődő átgondolatlan átalakításokhoz. Balogh emlékeztetett, hogy 2011-ben – a már a Gyurcsány-érában megkezdett folyamat erőteljes folytatásaként – drasztikusan csökkentették az államilag támogatott felvételi keretszámot a jogi képzéseken. A korábbi 850-ről 100-ra zuhant a közös kasszából tanuló jogászpalánták száma. A 100 állami helyet az ELTE és a Pázmány kapta, minden egyéb iskola csak fizetősen vehetett fel hallgatókat. Így a jobbak – ha már úgyis fizetniük kell – inkább a budapesti elitegyetemeket választották, az állami fejkvótára szoruló vidékiek pedig a színvonalból engedtek, és boldog-boldogtalant felvettek. Az olló szétnyílt. Balogh, és azóta mintegy 30 kollégája eljött a Pécsi Tudományegyetem jogászkaráról, Budapesten pedig megtapasztalhatta, hogy a motivált, felkészült diákok inkább ide jöttek. Szerinte az átalakítás nagy vesztesei a vidéki egyetemek, de összeadva a nagy átlagban is érezhető a színvonal esése.
A PISA és egyéb felmérők által is jelzett színvonalromlás inkább az átlagra vonatkozik, az orvosi egyetemen nem érezhető ennek hatása; akik végigcsinálják az első 2-3 év kőkemény kiképzését, azok jók – mondta el Falus András, aki szerint a különbség talán csak abban érezhető, hogy a magyar hallgatók kicsit passzívabbak a külföldieknél.
A jogászképzéssel ellentétben az informatika területéről nyilatkozó Alexin nem érzett az utóbbi néhány évben drasztikus romlást. Ő éppen azt látja problémásnak, hogy túl sok az állami férőhely, emiatt pedig alacsony pontszámmal is be lehet kerülni az egyetemre, ami már viszont sokszor megy a nívó rovására. Az országban, de akár Európában is akkora a hiány az informatikusokból, hogy már egy-két év után felveszik dolgozni a cégek a hallgatókat. Egy részüknek így nincs motivációja arra, hogy időben befejezze a tanulmányait. Az informatikusképzésben általában nagy a lemorzsolódás, gyakori az oklevél nélküli, abszolutóriummal történő kilépés, a mesterszakokra pedig alig jelentkeznek – mondta el Alexin.
Balogh szerint a kormányzat abszolút dilettánsan állt az egészhez, még a szakpolitikusnak tekintett Hoffmann Rózsa sem valódi szakember, utódja, Palkovics László pedig inkább csak tehetséges technokrata – jellemezte a helyzetet. Ő például szívügyének tekinti a Tanítanék mozgalom állásfoglalását, alsó tagozaton tanító felesége és középiskolás lánya révén több oldalról tájékozott. Jónak tartja Pukliék követeléseit, szerinte radikális változások kellenek a túlközpontosítás helyett, az nem elég, ha porhintésként kicserélik a Klik cégtábláját.
Falus is egyetért a 12 ponttal. A középiskolában tanító kollégák szerinte valóban túlterheltek, a Klik központosított, agyonbürokratizált jellege pedig káros. Hozzátette: az alapötlet nem lett volna rossz, a megvalósítás viszont katasztrofális és voluntarista. Hozzátette: nem érti, miért várta meg az oktatási kormányzat, amíg ennyire kiborul a bili, hiszen korábban is már sok visszajelzést kaptak az illetékesek.
Tőkéczki egyáltalán nem a pénzhiányban látja a probléma gyökerét: szerinte nem a rendszeren vagy akár a ráfordított forrásokon múlik az oktatás hatékonysága, hanem a tanárok emberi minőségén. Okolta ezért a „nyugatos, liberális irányba elhajló” pedagógusokat, akik a diákok önmegvalósítását és közérzetét előtérbe helyezik a teljesítménnyel szemben. Mint mondta, nem véletlen, hogy az ázsiai diákok mindenhol lekörözik európai és amerikai vetélytársaikat. Pukli István és mozgalma szerinte elsősorban politikai és nem szakmai célokat szolgál, mert szakmailag kérdőjeles, hogyan emelné az oktatás színvonalát például a szabad tankönyvválasztás, ahogy az is ellentmondásos, hogy hogyan lehetne – mint követelik – egyszerre személyre szabottabb módon oktatni, és csökkenteni a tanárok óraszámát. Aláhúzta: elsősorban a szeretetteljes, teljesítménykényszeres iskola az, ami az egyénnek és a közösségnek is a megalapozója.
Balogh Zsolt György szerint viszont a forráshiány óriási és nagyon régi probléma. Az 1940-es évek végén a hatalmat fokozatosan megszerző kommunisták egyik első lépése volt, hogy a pedagógusok bérét az utolsó békeévi fizetésük egyötödében (!) állapítsák meg. Ennek máig gyűrűző hatására beszédes példaként említette a szakember, hogy egy pécsi kollégája adjunktusként költözött Etiópiába, ahol vendégtanárként háromszor akkora a fizetése, mint Magyarországon. Etiópiában, ahol az egy főre eső GDP egytizede a magyarénak. Hozzátette: egy vendégoktató helyzete persze nem reprezentálja a valós viszonyokat. Fontosabb mutató és többet elárul a helyzetről az, hogy a helyi illetőségű oktatók jövedelme nominálisan közel annyi, mint azonos beosztású magyar kollégáiké a magyarországi egyetemeken. Abban az Etiópiában, ahol egyébként az egy főre eső GDP egytizede a magyarénak.
Etiópia a gazdasági és szociális elmaradottságból való kilábalás eszközét látja az oktatás fejlesztésében, aminek érdekében tényleges anyagi áldozatokra is meghoz. Magyarország nem becsüli meg saját szellemi tőkéjét.
Így nincs mit csodálkozni azon, hogy nincs magyar egyetem az első 500-ban
– fűzte hozzá.
