Szabad nagypéntek: mint a kommunizmus előtt

A kormányfő bejelentette: új munkaszüneti nap lesz. A döntésnek nem örül mindenki, pedig csak Európa nagy részét követjük vele.

A napon, amelyen a kereszténység történetének legdrámaibb pillanatára, Jézus kereszthalálára emlékeznek a hívő emberek, más európai országokban – így például Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Hollandiában, Spanyolországban, Svájcban, Svédországban, Cipruson, Finnországban, Horvátországban, Lettországban, Máltán, Szlovákiában, Norvégiában, Portugáliában, Írországban és az Egyesült Királyságban – már régóta munkaszünet van érvényben. Nem véletlenül, hiszen, ahogy Varga László az öt évvel ezelőtti kezdeményezése margójára írta: az ünnep az Európa önazonosságát jelentő keresztény kultúra egyik kiemelkedő napja.

Az ünnep talán Európa déli országaiban a leglátványosabb. Spanyolországban, csakúgy mint Mexikóban, az emberek nagy része az egész nagyhetet szabadságon tölti, a munka csak félgőzzel folyik, semmilyen fontos munkahelyi eseményt nem időzítenek erre az időre. Nagypénteken a hagyomány szerint keresztfákat hordoznak végig az utcákon a Jézus kínszenvedésére emlékező hívek. Ez a nap a legtöbb dél-amerikai országban, de Kanadában, Új-Zélandon, valamint a Dél-afrikai Köztársaságban is munkaszünettel jár.

Négynapos munkahét – az álmok és a realitás

Zavarba ejtő ötlettel rukkolt elő a Párbeszéd Magyarországért: négynapos munkahetet vezetne be Magyarországon. Mindenki számít! című vitairatában a párt azzal kecsegtet: egy, a PM által irányított világban változatlan bérért, napi nyolc órában, eggyel kevesebb napon kellene dolgozni. A szabályozás elsősorban a nagyvállalati, állami vállalati és közszektorra, a költségvetési intézményekre és önkormányzatokra vonatkozna.

Jóllehet a PM vitairatának felvetése első ránézésre népszerű lehet, az egyre masszívabb munkaerőhiányról érkező híreket figyelembe véve meghökkentő az ötlet. Egyebek közt azért, mert várhatóan létrejövő új munkahelyek tömegeit vetíti előre, és a munkaerőhiányt csak elhanyagolható, ágazati, illetve regionális problémaként említi.

„Nem tudom, mi lehet a célja ezzel a PM-nek – fogalmaz lapunknak a Munkástanácsok elnöke. – Gondolom, a megfogalmazás pillanatában a munkanélküliség kezelésének egyik módját keresték a szakértők, és a politika nem vette észre, hogy menet közben változott a helyzet.” Palkovics Imre szerint Magyarországon a jelenlegi helyzetben az elvándorlás és más okok folytán sokkszerűen bekövetkező munkaerőhiány miatt semmiképpen nem lenne megoldás egy ilyen, új munkahelyeket teremtő rendszert bevezetni. Az elnök ugyanakkor utal arra: hosszabb távon el lehet gondolkodni azon, hogy hogyan lehet elhelyezni a piacon a rohamos technikai fejlődés révén felszabaduló munkaerőt.

Bár a PM szerint sok helyen bevált már a négynapos munkahét, a Munkástanácsok elnöke nem tud arról, hogy országos keretek közötti bárhol hoztak volna ilyen szabályozást, Európában legalábbis biztos nem. „Franciaországban körülbelül tíz évvel ezelőtt vezették be a rövidített, hétórás munkanapokat, de a próbálkozás mostanra kifulladni látszik, mert az intézkedés a munkanélküliséget nem csökkentette, viszont a bérek kifizetése az adott törzsmunkaidőre folyamatos problémát okozott” – mondja Palkovics.

A PM vitairata statisztikákra hivatkozik, melyek szerint termelékenyebbek és jobban meg vannak fizetve a munkavállalók azokban az országokban, ahol kevesebb időt töltenek munkával. Példaként Svédországot hozza fel, ahol „jelenleg a 30 órás munkahét bevezetésével kísérleteznek, biztató eredményekkel: az első tapasztalatok szerint javult a dolgozók teljesítménye és egészségi állapota.”

Mindez igaz lehet, ám a svéd modelltől egyelőre minden szempontból távol állunk.

„A PM négynapos munkahétre vonatkozó felvetésének sem az üzleti, sem a közgazdasági logikáját nem értem, ráadásul a magyar gazdaság teljesítőképességét tökéletesen figyelmen kívül hagyja – mondja a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára. – Ennek a kezdeményezésnek pillanatnyilag semmiféle racionalitása nincs, kár az embereket hergelni ilyesmivel. Nehogy már egy rendkívül magas színvonalon működő, velünk szemben kimagasló ipari fejlettséggel rendelkező mintademokráciát hozzunk fel példaként! Vitatkozni mindig lehet ilyenekről, és az is lehet, hogy efelé visz a jövő, de most, amikor ötszázezer gyerekünk elment külföldre, sokkal fontosabb, feszítő kérdések várnak megválaszolásra.”