Horváth Árpád jezsuita szerzetes. Ő a Mária utcai Jézus Szíve-templom igazgatója Budapesten. Tavaly 54 párt adott össze. Az esketést megelőzően nem csupán jegyesoktatást tart, meg is ígéri az egybekelőknek, hogy a következő évben meglátogatja őket otthonukban.
– Ilyenkor megáldom a lakásukat, a házukat; sokszor már látom, hogy érkezik a baba, a házasságuk gyümölcse. Havonta egyszer közös találkozót is tartok a fiatal házasok számára – mondja. Évente két jegyescsoportot visz, velük hatszor találkozik. Hetedik alkalommal a szertartást beszélik át azzal, aki tartja. Az általa felkészítettek közül nem mindenkit ő ad össze, és nem is rendezik az összes esküvőt a jezsuiták pesti templomában. Azt a jelenséget viszont érzékeli, hogy a fiatalok később is szeretnének még foglalkozásokra járni. A csoportok rendszerint nagyszerűen összecsiszolódnak.
– Erre mondtam azt, hogy nem. Mindennek megvan a maga ideje. Nem lenne normális, ha az esküvőre készülés helyett továbbra is összejárogatnánk. Inkább várjuk meg, hogy lemenjen az esküvői szezon, mindenki megnyugodjon, befészkelje magát az új életbe. Aztán találkozunk ősszel, megnézzük az esküvői képeket, beszélgetünk. Ami a látogatásokat illeti: kezdek gondban lenni, mert lassan nincs annyi szabad estém, hogy mindegyikükkel találkozzam. Másrészt nehéz dolgokkal is szembesülök: észrevettem, hogy az esküvő utáni összejövetelekre egyre kevesebb pár jön. Tavaly ősszel még negyvenen-ötvenen kezdtünk, aztán az év második felében kevesebben voltunk. Többen írtak nekem: távolmaradásukat azzal a jó hírrel indokolták, hogy jön a baba, így egyre kevesebb az idejük. Valamit viszont nem vettem észre, csak akkor, amikor egyikük kifakadt. Elmondta: a házasélet már nem mindig mézes, vannak gondok is, közöttük nagyon komolyak. Egyebek mellett a szülőkkel, a munkahellyel. Volt, aki szexuális jellegű gondokról is beszámolt. Olyan problémákkal is találkoztam, amelyek a jegyesoktatáson elő sem kerültek – mondja a jezsuita pap.
Példaként kiemeli, hogy a házasság előtt a vőlegény nem nagyon látja menyasszonyát mondjuk mackónadrágban; minden romantikus, csakis felpezsdült lelkülettel találkoznak. Ehhez képest az összeköltözéssel a helyzet sok helyen megváltozik, főleg ott, ahol már jön a baba.
– Itt eszméltem rá, hogy nem beszéltem a nehézségekről, amelyek közül az egyik legnagyobb a gyerekvállalás. Az egyik feleség, aki kifakadt, elmondta azt is, hogy már két vetélésen van túl, ami borzasztó megrázkódtatás lehet egy nő számára. Ez a téma általában tabunak számít a családokban. Alig beszélünk róla. Pedig lelkileg és biológiailag is nagyon megviseli a nőket, és az apa is tehetetlen. A hozzátartozók gyakran úgy viselkednek, mintha semmi nem történt volna, nem beszélnek a kérdésről – emeli ki Árpi atya. A szerzetes látott már házasságot tönkremenni a barátok miatt is, amikor az asszony barátnői irigységből a férj ellen hangolták a feleséget, mondván, többet érdemel. Meg hogy a házasság után mennyire megváltozott a társa. A férj nem tudott védekezni, hatalmas nyomás alá került. A pároknak erre is föl kell készülniük. A boldogságkényszereket is tudniuk kell kezelni.
Árpi atya szerint az ezekkel a problémákkal való szembenézés a plébániáknak, a templomoknak is komoly kihívást jelent. Noha a jegyesoktatásnak a szentségi házasságra való felkészítés a feladata, nem a mentálhigiénés foglalkozás, utóbbira is ki lehet benne térni. Akkor is, ha vannak világi szolgáltatók, amelyek kifejezetten ilyen problémákkal foglalkoznak.
– A katolikus jegyesoktatáson alapvetően két dolognak kell elhangoznia. Az egyik, hogy a házasság mitől szentség. A másik a családtervezés, amelyre az egyháznak ajánlott módszere van. Mi azonban nem csupán ezekről beszélünk, hanem hagyjuk, hogy a párok megfogalmazzák a kérdéseiket, elmondják véleményüket, félelmeiket, tapasztalatukat, ezért gyakran vannak meghívott vendégek is. Eléggé visszásnak élném meg a helyzetet, ha mondjuk a szexuális életről a családban csak nekem, a nőtlenségben élő papnak kellene beszélnem. Ilyenkor előjönnek nagyon fontos kérdések is. Legutóbb például járt nálunk egy igen elkötelezett, kilencgyerekes katolikus anyuka, aki elmondta, hogy náluk a természetes családtervezéses módszer – tulajdonképpen a hőmérős megoldás – nem mindig működött. Erről a módszerről nekem katolikus papként a jegyesoktatáson beszélnem kell. A pároknak legalább hallaniuk kell róla – mondja a szerzetes.
Sajnos olyan jegyesoktatásról is hall, amely inkább hasonlít egy unalmas hittanórához, mint felnőtt és felelősségteljes fiatalok felkészítéséről a szentségi házasságra.
– Attól tartok, tényleg előfordul, hogy a plébános leülteti a jegyeseket a plébániahivatalban, aztán akár órákon át is beszél nekik. Igazából katekézist tart. Mi nem így működünk. A beszélgetéseket kisebb körökben kezdjük. Olyan kérdések kerülnek elő, hogy például a lélek erejét hol élték meg a kapcsolatukban. A házasság ugyanis nem csupán a vonzalomról és a biokémiáról szól, a kapcsolatokba a hit ereje is belép. Ennek ellenére némely pároknak ilyen élmények után erősen kell kutakodniuk. Főleg ott, ahol az egyik fél nem vallásos vagy más vallású. Az ilyen kérdéseket követően a foglalkozás témáját vezetem föl, vagy jön hozzánk egy előadó, majd újból kisebb csoportos beszélgetések következnek. Az estéinket mindig imával zárjuk – meséli Árpi atya.
A szerzetes a jegyesoktatásokon és a házasságkötéseket követő családlátogatásokon azzal is szembesült, hogy a párok életében ma már nem feltétlenül a védekezési módok számítanak a legnehezebb kihívásnak. Hanem az, hogy a gyerek hogyan jöjjön össze. Ez a kérdés nagyon stresszeli őket, hiszen mindenhonnan azt hallják, hogy rengeteg a meddő pár. A félelmek a házasságkötés után sokszor csak fokozódnak. Egy keresztény családból származó óvónő öccsének és nővérének már több gyereke volt, neki pedig, akinek hivatása, hogy gyerekek nevelésével foglalkozzon, sehogy sem jött össze a baba. Férjével gondolkodtak az örökbefogadáson is, főleg mert az egyház a mesterséges megtermékenyítést, illetve az azzal járó hormonális és biológiai beavatkozást nem támogatja.
– Az egyház ebben a kérdésben meglehetősen visszafogott. Hivatalosan nem javasolja ezeket a módszereket. Ez nem véletlen, hiszen a beültetések előtt több fogantatás történhet, a megfogant magzatok pedig nem mind tudnak megszületni. Arra ugyanakkor senkit nem bátoríthat az egyház, hogy életeket oltson ki – mondja Árpi atya. A kérdéses párnál végül természetes módon jött össze a baba. Viszont akiknek ez nem sikerül, azok nagy fájdalomban élnek, az egyházat pedig a nagy óvatossága miatt sokszor nem érzik maguk mellett. Árpi atya szerint ez a hozzáállás elidegenüléshez vezethet a hívek körében. Vannak, akiknek mesterséges segítséggel jött össze az új élet. Gyermekeik egészségesek, a családok boldogok. Ilyenkor sóhajt, és azt mondja: el kell mondani az egyház fenntartásait a mesterséges módszerekkel kapcsolatban, ugyanakkor hagyni kell az embereket felelősségteljes döntést hozni. Mérlegelni, hogy mit miért vállalnak. Az egyház csak a veszélyekre és a gondolkodás szükségességére hívhatja fel a figyelmüket, nem dönthet helyettük, elítélni pedig pláne nem lenne szabad azokat, akiknek az a bűnük, hogy igazi családi életet, azaz gyermekeket szeretnének.
A mézes párokkal kapcsolatos tapasztalatai miatt a pap továbbra is azt tervezi, hogy a csoportokat havonta összehívja; kényes témákról, így a meddőségről, a mesterséges megtermékenyítésről, a természetes családtervezésről, az apák szerepéről is beszélget velük. A szexualitás és a vágyak kérdését is fontos témának tartja, főleg a szülés környékén. Ahogy fogalmaz, ez az időszak a férfiak számára is nehézséget jelenthet, hiszen a gyerek világrajövetele után sok minden megváltozhat. Bizonyos helyzetekben a férfiaknak ugyanolyan nehéz lehet hűnek maradniuk, mint a papoknak megtartaniuk a cölibátust.
– Ez elsőre erős állításnak tűnhet, de lehetnek szituációk, amikor a férj és a feleség ilyen szempontból nehezebb helyzetbe kerül. Például amikor otthon hasfájós a kisbaba, állandóan sír, a férjnek viszont mindennap mennie kell keményen dolgozni – emeli ki a pap. – Régen ilyenkor a férfi kiment a pajtába aludni, de ma össze van zárva mindenki a néha nagyon kis lakásokba. Ezt kezelni kell. Nem a menekülés a megoldás.
Erős alapokon
Tamás és Anna augusztusban házasodik össze. Árpi atyához járnak jegyesoktatásra.
– A házasságban a munka az esketést követően kezdődik. Jó ennek úgy nekimenni, hogy előtte már sok komoly dologról beszélgettünk. Ugyan a papok nem élnek házasságban, de sok-sok éve foglalkoznak párok lelki kezelésével, így alapos rálátásuk van a témára. Más házaspárok a saját tapasztalataikkal tudnak bennünket segíteni, ami szintén sokat jelent – mondja Anna. Párjával egy évvel ezelőtt határozták el, hogy a házasságkötés előtti időszakot nem azzal töltik, hogy az esküvői asztalt tervezgessék, a zenét válogassák, inkább egymásra fókuszálnak. Hogy ismerjék meg egymást minél jobban, találják meg az együttélés metodikáját, az irányvonalat, amely mentén élni szeretnének. A jegyesoktatás is ennek a része.
– Az emberek mindenre évekig készülnek. A munkájukra, a leendő karrierjükre. Arra viszont nem, hogy megtanulják, a családban hogyan kell együtt élni. Pedig erre fontos felkészülni – teszi hozzá Tamás. A fiatalember úgy gondolja, erre sok időt kellene szánni attól függetlenül, hogy valaki vallásos-e vagy sem, hiszen a családok csak így épülhetnek erős alapokra, így előzhetők meg a válások. A vallásos párok hisznek abban is, hogy azokat a helyzeteket, amelyeket ketten nem tudnak megoldani, Isten segítségével mégis megoldhatják. Ez pedig erőt ad nekik.
