Kocsmából építettek templomot Csévharaszton

A plébános felszámolta a munkanélküliséget, és mindenkinek jut itt étel, ruha és bútor is, aki rászorul. Riport.

– Van bácsi, aki 42 éve él kint egyedül. Akad, ahol a padló fekete föld. Napi szinten hétszáz kiló kenyeret és kétszáz kiló gyümölcsöt hordunk ki. Ezeket az élelmiszerbankon keresztül szerezzük.

Elindulunk, hogy megnézzük a telepet a falu végén. Itt tartják az állatokat, és az asztalosüzem is működik, illetve a karitászhoz érkezett ruhákat, élelmiszereket gyűjtik és szelektálják ezen a helyszínen. Itt üzemel a konyha is, ahol naponta száz emberre főznek, innen viszik az ételt a tanodába is.

– Sanyika, ezeket a deszkákat le kell takarni, mert veri az eső, ezeket az asztalokat meg, ha megérkezik a másik busz, vissza kellene vinni Szolnokra – kezd intézkedni András atya, ahogy kiszállunk az autóból.

A telepről látszik az a 21 hektárnyi föld, amin lucernát, búzát, kukoricát termesztenek, és legeltetik a jószágot. Az üvegházban bőségesen terem a zöldség. Vele szemben disznóól, tele sertéssel. Jó dolguk van: két férfi hatalmas üstben főzi az élelmüket reggeltől estig. Ha jóllaktak, levágják őket, és a szegények tápláléka lesz belőlük.

Antal András nyáregyházai szolgálata alatt is hasonló rendszerben gondolkodott, de ott nem voltak adottak a körülmények. Csévharaszton azonban az önkormányzat felajánlott egy épületet, és 21 hektár földet is rájuk bízott, ami nem kevés. Nekiveselkedtek, és András atya vezényletével építettek egy istállót, ahol ma 37 hízó, hat anyadisznó, 30 birka él, lovakkal és tehenekkel együtt. Az asztalosműhely az egyházmegye kérésére, valamint egy osztrák partnernek is készít tárgyakat. Rajtuk keresztül az előző nap érkezett a linzi vágóhídról nyolcmillió forint értékű szalámi, felvágott, sonka. Az élelmiszernek hamarosan lejárt volna a szavatossága, ezért nem dobták piacra, Csévharaszton és környékén viszont azonnal szét is osztották.

– Ma is kint van két autóm Ausztriában. Hetente érkezik egy kamion ruhával, bútorral, ezekkel is ellátjuk a tanyavilágot. Az evangéliumban Krisztus urunk azt kéri, forduljunk a peremvidéken élők felé. Még mielőtt Ferenc pápa meghirdette volna ugyanezt, én már így gondolkoztam. Voltunk is nála a Vatikánban, vittünk ajándékba sonkát, meg három bárányt is a tangazdaságból. Kikerültem minden hivatalos utat, magam kezdtem el levelezni a Vatikánnal. Két hónap írogatás után a Szentatya jelezte, hogy fogad. Egy fényképalbum segítségével mutattuk be neki, mivel foglalkozunk, ő pedig biztatott: folytatnunk kell.

A váci püspök, Beer Miklós mára a Váci Egyházmegye logisztikai központját is Csévharasztra helyezte, innen osztják tovább a nagy kiterjedésű egyházmegye minden részére az adományt. Mivel nincs bevételük, abból gazdálkodnak, amit a hívek összeadnak, még az asztalosüzem sem folytat kereskedelmi tevékenységet. A bevétel és a haszon megjelenése ugyanis más, nemkívánatos dimenziókba helyezné az ügyet. A közkonyha például úgy kezdett működni, hogy Antal András elkért a péktől tíz zsemlét, a hentestől meg némi húst. Később külföldi kapcsolatok is kialakultak, egyik lépés hozta a másikat.

Csak most jutunk el odáig, hogy felkerekedjünk, és elinduljunk látogatásunk eredeti céljához. Az egykori kocsmához, a jelenlegi kápolnához.

– A település nagy területen fekszik – magyarázza Antal András, miért cserélték az épületben miseborra a rizlinget. – A falu egyik vége a templomtól három-négy kilométerre található. Onnan nem jönnek be a hívek, pedig jó néhány biciklit szétosztottunk közöttük! Kialakult rá az igény, én pedig úgy voltam vele, rajtam ne múljék, mivel Jézus azt mondta, „ahol ketten-hárman összegyűlnek a nevemben ”

Egykor az egyik templomukba járó katolikus asszony és református férje üzemeltettek az udvarukban kocsmát, de azt jó pár éve bezárták, később pedig az egyháznak ajánlották az ingatlant használatra. Antal Andrásék átalakították az épületet, hoztak oltárt is. A tabernákulumot külföldről szerezte be a plébános. Karácsonykor ünnepi vacsorát tartottak, amire meghívták a szegényeket is, ezzel nyitották meg a kápolnát. Végül kora nyáron fel is szentelték, akkor készült el a kerítés közelében álló harang. Vasárnaponként húszan-huszonöten is eljönnek ide szentmisére.

A templomteret függöny választja el a hátsó részlegtől. Antal András nevetve mutatja az egykori kocsmapultot, amelyet most étel és ruhaadomány vesz körül. A bárpult székeinek egyikén áll az elektromos zongora, a kántor hangszere.

– Büszke vagyok rá, hogy míg másutt bezárják a templomokat, itt sikerült nyitnunk egyet. A plébániát sem eladni kellett, hanem bővíthettük. Amikor az utóbbit elkezdtük, hétezer-hatszáz forint volt a zsebemben. A Jóisten mindig úgy alakította, hogy legyen, amennyi kell. Végül hétmillió forintból épült fel. Az ágyak is az asztalosműhelyben készültek. Az itt dolgozók visszanyerik az emberi méltóságukat, mert látják, hogy a munkájuk értelmes. Itt naponta ugyanazt éli az egyház, amit maguk az emberek is: nincs pénz, jönnek a számlák, valami elromlik, meg kell javítani. Ezáltal közelebb kerülnek hozzánk a helyiek, mert látják, hogy az egyház maga is megküzd a problémáival. Nem úgy van, hogy kiállok, és elmondom, mi nem jó, mit kellene csinálnia másoknak. Tudják, ha elbóbiskolok, amíg a kántor énekel, az azért van, mert éjjel érkeztem vissza adományokkal külföldről.

Antal András felszámolta Csévharaszton a munkanélküliséget, annak pedig kifejezetten örül, hogy más településekkel ellentétben a közmunkaprogramban részt vevőknek valóban értelmes munkát tudott adni. – Aki dolgozni akar, és nem szívesen él segélyből, az mind dolgozik is – fejezi be Antal András, mi pedig nyugtázzuk, hogy bármennyi is a munka Csévharaszton, munkás is lesz elég a feladatokhoz.