– Hiába a számtalan negatív tapasztalat, csökken a lakosság érzékenysége. Mi lehet ennek az oka?
– Sajnos magam is tapasztalom, hogy egy idő után abbamarad a lelkesedés, miközben a problémák nem változnak. A magyar társadalomra jellemző, hogy az érdekérvényesítő képessége rossz, és ez nem csak az orvosok esetében van így. Abban, hogy ilyen apátiába kerültünk, a politikának is nagy a felelőssége. Mindenkinek van hangja, nem kellene rettegni attól, hogy elnyomják, ha megszólal; és igenis ki kellene állni, ha változást akarunk.
– Elképzelhető, hogy az elégedetlenség miatt utcára vonulnak a dolgozók és a betegek, vagy ettől még messze vagyunk?
– Bízom benne, hogy van az a szint, amikor már nem tudunk mással változást elérni. Jó lenne, ha erre ráeszmélne a társadalom is.
– A lakossági mellett az állami szerepvállalás sem megfelelő, hiszen valahogy mindig pont oda nem jut pénz, ahova nem kellene sok, és a társadalmi hasznosságuk miatt nagyon is indokolt volna. Ilyenek például az alulfinanszírozott hospice-házak vagy a szociális otthonok. Forrás inkább csak akkor akad, ha a médiában is nagyobb visszhangot vált ki egy ügy, és országos botrány robban ki. Miképpen lehetne ezen változtatni?
– A legnagyobb probléma, hogy az egészségügyben nagyon alacsony a GDP-arányos ráfordítás, és gyakran inkább az adatok kozmetikázása, trükközés zajlik. Ha ez változna, már egyfajta előrelépést jelentene. Sok a látszatintézkedés, ez nyilvánvaló például, ha megnézzük, hogy sok egészségügyi szakdolgozó mindössze papíron kapott 12 százalékos béremelést. A valós fizetésük nem változott, csak más az elszámolásuk. Korábban is megtörtént, hogy bérkiegészítést átcsoportosítottak illetménnyé, amit béremelésként kommunikáltak, bár valós emelkedést akkor sem tapasztalhattak a dolgozók. Az önmagában persze nem elég, ha öntjük a pénzt az egészségügybe, hiszen vannak olyan anomáliák, amelyek újratermelik a veszteséget. Éppen ezért strukturális átalakítások kellenek, de jelenleg nem jó az irány, ami felé haladunk.
– Érdemi változást, átalakítást eddig több párt egészségpolitikusa is szeretett volna, a többség vagy belebukott, vagy nem sikerült megvalósítani a legapróbb módosításokat sem.
– Azt a fájdalmas lépést, hogy érdemben hozzányúljanak az egészségügyhöz, eddig nem nagyon lépte meg senki. Nem jó oldalról közelítenek a reformhoz, mert nem változtatnak soha a struktúrán, nem frissítik azokat a pontokat, amelyekre óriási szükség volna. Erre tökéletes példa a betöltetlen háziorvosi praxisok száma; hiába a letelepedési támogatás, nem elég motiváló. Az ellátás finanszírozása sem frissül, miközben a beavatkozások egyre drágábbak. Egy szuperkórház ezen nem segít.
– Nemrégiben petíciót írt, többek között a Magyar Orvosi Kamara (MOK) tervezett tagdíjemelését és a megfelelő érdekképviselet hiányát kifogásolta. Ez több szempontból is sikeres lett: egyrészt már több mint 700-an aláírták, másrészt végül leszavazták, hogy 27 000 forintról 48 600 forintra emeljék a kamarai tagdíjat. Elégedett?
– Ez még csak egy kis siker; tovább kell menni, de nagyon motivált vagyok. Tudni kell, hogy elég szoros volt a szavazás. Nem szabad, hogy ez a téma elüljön, mert így sosem születik érdemi változás, megoldás. Nemcsak a MOK-ról van szó, hanem az egészségügy reformjáról is, szemléletbeli változásra is szükség van.
– A petíciója miatt került reflektorfénybe, de a Momentum egészségpolitikusaként is aktívan tevékenykedik új forgatókönyvek és megoldási javaslatok kidolgozásán. A téma hozta, hogy a politikába is belekóstoljon, vagy korábban is voltak ilyen irányú ambíciói?
– Egyáltalán nem volt ilyen ambícióm, még diákszövetségnek sem voltam tagja soha. Most is inkább a tenni akarás motivált, ahogy több más fiatalt is a Momentumban. A párton belül kizárólag egészségpolitikával foglalkozom. Úgy vélem, nagyon nagy szükség van a konstruktív, szakmai beszélgetésre ezen a területen. Sokkal nagyobb szerepet kellene kapjanak a szakmai csoportoknak, nem a pártpolitikának kellene eldönteni szakmai kérdéseket. Személyes politikai motivációm nincs, de arra vágyom, hogy olyan egészségügyben dolgozhassak, ahol szívesen gyógyítanak az orvosok.
– A petíciója szerint a kamara nem megfelelően képviseli az orvosok érdekeit. Mit kifogásol pontosan?
– A kamara hangja az elmúlt 8 évben nagyon elcsendesedett. Nem vitatom, komoly szerepe lehet a MOK-nak abban, hogy az orvosok most kaptak béremelést, de kicsit így is szkeptikus vagyok. Elképzelhető, hogy ez nélkülük is megvalósult volna. Úgy vélem, nincs megfelelő bizalom az orvosok részéről a kamarával szemben. Fontos volna a szemléletváltás: az orvosok védelme ne azt jelentse, hogy az etikailag vitathatóan viselkedő, például műtétért állami ellátásban hálapénzt követelő orvosokat próbálják megvédeni. Ki kellene fehéríteni a rendszert, ebben nem érzem azt az erős kamarai jelenlétet, amire szükség volna.
– A hálapénz elleni erősebb fellépést is hiányolta, és arról beszélt, hogy akár büntetés is felmerülhetne a paraszolvencia kapcsán. Pontosan hogy képzeli ezt?
– Nem elég, hogy beszélünk a hálapénzről. Ideális társadalomban nincs hálapénz, de szemből nem tudunk nekimenni, mert túl nagy a társadalmi beágyazottsága. Feltétlen büntetném azt, amikor az orvos kikényszeríti a hálapénzt – ahogy erről annak az elhíresült veszprémi onkológus nőgyógyásznak az esetében is szó volt, aki operációkért 150 ezer, a vizsgálatokért pedig 15 ezer forintot kért el a betegeitől. Ezt a gyakorlatot nem szabad hagyni, és erkölcsileg támogatni kellene azokat, akik nem fogadnak el paraszolvenciát.
– Fogorvosként állami praxisban dolgozik, és több alkalommal utasított már el hálapénzt. A jó szándék ellenére magyarázkodni kellett, hogy miért nem teszi el a borítékot
– Így igaz, a betegeknek nehéz elfogadni, ha valaki nem akar borítékot. A paraszolvencia miatt a fiatal orvosok gyakran nem jutnak annyi beteghez, mint amennyire szükség volna a szakmai gyakorlat megszerzéséhez. Ezt a korábbi orvosegyetemi gyakorlataim alatt több rezidens is említette. Az idősebb, szakmailag képzettebb orvosok ugyanis a paraszolvencia esélye miatt elhalásszák a bonyolultabb eseteket. Ez az országban nagyon sok rezidensnek okoz problémát a szakképzés során. Így értelemszerűen hamarabb mennek ki külföldre. Ezzel pedig tovább romlik a betegellátás.
