„Autonómia nélkül minden kisebbség halálra ítéltetett”

A karácsony szellemében tudnunk kell megbocsátanunk egymásnak – mondja Erdélyi Géza szlovákiai magyar református püspök.

A karácsony evangéliumában ezredévekre szóló, teljesítendő programot kapott az emberiség. „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” A Teremtő Isten igazat mondott, ígéretét teljesítette, Megváltó született – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjújában Erdélyi Géza, a felvidéki magyar reformátusok nyugalmazott püspöke arról, mire érdemes figyelnünk ezen a karácsonyon. – Szóljon és cselekedjen az ember is igazat! Ma, amikor az emberi beszéd hamisságoktól fertőzött, rendkívüli jelentősége van a tettekkel megerősített igaz beszédnek. Karácsony története erről is szól. Sem gyengeségből, sem juttatásért ne hazudozzon senki.

Szeretetre, igazságra, megértésre, jogosságra, emberséges magatartásra akkor is szükség van, ha valaki még nem kapta meg a hit ajándékát. Emiatt küldetésünk lenne, hogy a karácsony szellemét, a krisztusi üzenetet becsempésszük a közéletbe. Rendszeresen imádkozom másokért is, mert hiszek az imádság erejében.

– Mit kér ilyenkor? 
– Azt, hogy a Jóisten felekezetre való tekintet nélkül adja meg mindenkinek a hit ajándékát. Ha ez nem lesz így, az irigykedéssel, gyűlölködéssel az ember fogja romba dönteni a világot. Régebben sem volt jobb az emberiség, de mostanra a gonoszság és az embertelenség is globálissá vált. Éppen ezért van nagy szükségünk a karácsony üzenetére.

– Mi ez az üzenet?
– Szinte elképzelhetetlen, hogy a világ évezredek óta várt megváltója istállóba szülessen. Mit üzen a Teremtő azzal, hogy ilyen körülmények között jön a világra a Megváltó? Ez olyan történet, hogy a szegények megértik; a lényeg az lenne, hogy a gazdagok is értsék. A gazdagság ellen nem szól az evangélium, de az önző módon másokat eltaposó gazdagok ellen igen. Aki nem él keresztyén módjára, az nem is tekinthető keresztyénnek. Sokak magatartása nem egyértelmű, zavaros manapság. Advent idején feladatunk, hogy leüljünk, és elkészítsük a mérlegünket. Nem elrejtenünk, magunkban cipelnünk kell a tévedéseinket, hanem sokkal inkább letisztítanunk. Tudnunk kell bocsánatot kérni és megbocsátani egymásnak. Ha erre a karácsony szellemében képesek vagyunk, valóban új esztendőt kezdhetünk el január első napjával.

– Ön mozgalmas időkben, 1996-ban lett a szlovákiai magyar reformátusok püspöke. Szlovákia nem sokkal korábban lett önálló állam, és az ország már akkor sem a magyarokkal szembeni előítélet-mentességéről volt híres. Gyakran érzékeltették önnel, hogy magyar?
– Végig érzékeltették. Megítélésem szerint annyira a vérükben van ez a fajta hozzáállás, hogy talán már maguk sem nagyon tudnak róla. Példa erre II. János Pál pápa szlovákiai látogatása. Az ökumenikus tanács elnöke evangélikus püspök volt, és rendkívül elfogult velünk, magyarokkal szemben. Ahhoz sem járult hozzá, hogy a nagyjából tizennyolcezres magyar evangélikus közösségnek saját espereshelyettese legyen. Tisztség nélkül tartotta őket. A pápalátogatás idején külföldön járt, úgyhogy a helyetteseként nekem kellett volna fogadnom a pápát az ökumenikus tanács nevében. Ez annyira elképzelhetetlen volt mindenki számára a magyarságom miatt, hogy elkezdtek lebeszélni, mondván, nem lesz idő, ne is készüljek beszéddel. Ismertem már őket annyira, hogy készültem egy beszéddel.

– Megtarthatta?
– Besztercén gyülekeztünk, és Rudolf Baláz római katolikus püspök ismertette a programot, amelynek keretében Igor Misina evangélikus püspök köszönti a pápát. Erre kilépett Jan Hradil cseh huszita püspök, és jelezte, ha nem én köszöntöm II. János Pált, azonnal távozik. Akkor azt mondtam az ott lévőknek, hogy bár nekem kellene beszélnem, de tekintettel a helyzetre, a durva diszkriminációt tudomásul veszem, bár visszautasítom. Akinek meg kell szégyenülnie, az szégyenüljön is meg. Erre inkább megkönnyebbültek, és Misina evangélikus püspök üdvözölte a pápát. Őt később ittassága miatt leváltották tisztségéből, az ökumenikus tanácsnak pedig tagja sem volt. Mondom még egyszer, ez olyan diszkrimináció, amely még a politika világában sem következhetett volna be, nemhogy keresztyén felekezetek között.

– Az 1990-es évek óta változott a szlovákok magyarokkal szembeni hozzáállása akár negatív, akár pozitív irányban?
– A változást inkább a váltakozás jellemzi nagy kilengésekkel. A pártok álláspontja, a kisebbségellenesség csaknem egységes, csupán a politikusok műveltsége, diplomáciai készsége alapján, illetve a nemzetközi helyzet alakulásának függvényeként változnak a módszerek. Az 1989-es fordulat utáni közös érzés, hogy ezután ne egymás ellen, hanem egymásért éljünk, gyorsan negatív tartományba csúszott. A korábbi nemes vágyat számos egyénben országos szinten felváltotta a nyíltan támogatott, indokolatlan és értelmetlen harag, ami gyűlöletté fajult. Hála Istennek, néhány éve ez változóban van a jelenlegi magyar kormány következetes munkája nyomán a V4-tömörülésben. Mintha érteni kezdenék a „lenni vagy nem lenni” nemzeti lét nagy kérdését.

– Püspökként mivel kezdte a tevékenységét, és milyen célokat tűzött ki maga elé?
– A munka azzal kezdődött, hogy elővettük a régi, szocialista időkben írt egyházi alkotmányunkat, ami tarthatatlan volt, és újat fogadtunk el helyette. Sokan voltak a segítségemre. Úgy számoltam, hogy a legfőbb támaszunk a magyar református egyház lehet, vele kell szorosra fűzni a viszonyt. Beláttam azt is, hogy ha szeretnénk megmaradni, akkor a helyi egyházakkal is ki kell építeni az ökumenikus kapcsolatokat, és szükséges lesz valamiféle kiegyensúlyozott viszony az állami vezetéssel is.

– Könnyen ment?
– El lehet képzelni. Akkoriban huszonhárom püspöke volt a frissen létrejött Szlovákia összes keresztyén felekezetének, köztük egyedül voltam magyar. Valahogy úgy alakult, hogy elfogadtak, és az ökumenikus tanács alelnöke lehettem tizenkét éven át. Nem mondom, néha le kellett nyelnem olyan gombócot is, amely majdnem a torkomon akadt.

– Milyennek látja a magyar kisebbség helyzetét és jövőjét Szlovákiában?
– Autonómia nélkül minden kisebbség halálra ítéltetett. Trianon sokkot váltott ki a nemzetből. Trianon komplexusa nemcsak a magyarságban él, hanem a döntés haszonélvezőiben is. A mi esetünkben a történelmi veszteség okoz frusztrációt, míg náluk az a gond, hogy miként lehetne az etnikai kisebbségeket felszámolni. Ez alól talán csak a zsidó kisebbséget tartom kivételnek, ugyanis olyan, sok ezer éves próféciák irányítják és tartják egyben, hogy lehetetlenség beolvasztani őket. Ez így is van rendjén. Rajtuk kívül nemzeti kisebbségekről beszélünk, bár én nem szeretem a kisebbség kifejezést, mert az őshonos lakosság sehol sem kisebbség, inkább nemzetrész, nemzetiség. A svédek sem tartják kisebbségnek magukat Finnországban, ahogy az erdélyiek sem Romániában – és velük értek egyet –, hiszen az őseik is ott laktak. 

A törökök Németországban már kisebbséget alkotnak, mert úgy települtek be oda.

– Az Európai Unió sem jelentett megoldást a gondokra?
– Az EU számomra csalódást jelent, mert végül mindent elken, elkever, és hibásan kezeli ezt a problémát. Robert Schuman (francia államférfi, akit az Európai Unió egyik alapítójaként szokás emlegetni – a szerk.) feltehetőleg nem lenne elégedett a jelenlegi állapotokkal. Jelenleg inkább tehertétel ránk nézve az EU működése, Trianon óta pedig nem változott semmi, csak a forma. A nyertes országok prédának tekintik a nemzetiségeket. Hiába mozgattam meg például annak idején mindent, a mai napig nem kaptuk vissza elvett 722 hektár földünket és több mint hatvan épületünket sem, miközben nem is kártalanítottak.

– A trianoni utódállamokban nemigen látszik, hogy a kisebbségekkel jól bánna bármelyik államhatalom, de Szlovákiában a magyarok mintha egy kicsit hajlamosabbak lennének az asszimilációra, mint például Romániában. Ha ez tényleg így van, mi lehet az oka?
– A gyűlölet embertelen tettekben öltött testet 1945 és 1948 között. A benesi dekrétumokkal a felvidéki magyarság végső megsemmisítését akarták elérni. A mindenre kiterjedő jogvesztés, deportáció a Szudéta-vidékre, kitelepítés, szlovákosítás, a magyar egyházak – különösen az önálló református egyház – teljes felszámolása, kidolgozott program szerint, a magyar iskolák bezárása és sok más intézkedés egyértelművé tette a demokratikus, majd szocialista kormányok szándékát. Egészen különös, hogy mindezt az első, önkéntes csatlósok vagdalták az úgymond utolsó csatlósok fejéhez. Ezeket a tompított érzéseket sikerült életre kelteni 1989-et követően. Az eredmény: nyelvtörvény a többségiek nyelvének érdekében, nyelvőrök, a magyar vidékek elsorvasztása, felszabdalása a közigazgatási rendelkezések által. Az itteni magyarságban felkeltette a háború utáni sorvasztó, gúzsba kötő félelmet, és helytelenül, de a kényszerű beolvadás felé mozdította. Az sem használt, hogy – kivéve az utóbbi éveket – a maradék Magyarországban nem lelt támaszra. Mára végre rendelkezünk Trianont meghaladó, nemzetet, nemzeti kisebbséget is éltető, támogató stratégiával.

– Mit gondol, kielégítő, hatékony az összmagyarság együttműködése akár egyházi, akár tágabb, nemzeti szinten? Egy nemzet vagyunk, amelyik közös célokért cselekszik?
– Véleményem szerint még nem, de az egészséges folyamatok beindultak. Az a reménység éltet, hogy új élet sarjad belőlük. Tizennégy évet töltöttem el a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának élén, és egyházi, valamint nemzeti vonalon egyaránt látom a reális lehetőségeket. Karácsonyi üzenetként is mondom Lukács evangéliumával: „Ne féljetek!”

– A világra jellemző elvallástalanodás a szlovákiai magyarság körében is tapasztalható?
– Aki elveszíti az istenhitet, és modern bálványokat – pénz, hatalom, féktelen élvezetek – kreál magának, arra a kozmikus magány, a nagy semmi vár. Lelkipásztori szolgálatunkkal ezt igyekszünk elkerülni a hívekkel együtt. A huszadik század erőteljesen meghirdette az emberiség nagykorúvá válását. Az eredmény rémisztő. Fokozatos az identitásvesztés, megdőlni látszik az emberi lét két fő tartóoszlopa, a vallási és a nemzeti önazonosság-tudat. Súlyos beteggé vált az emberiség értékrendje. Sürgős gyógyulásra és gyógyításra van szükség.