Először csak elmosódott, majd egyre tisztább képek jelennek meg körülöttem. A hegyhát, a völgyek, a folyó ugyanott vannak, de az erdő öregebb, ritkább, a falu pedig csak jóval távolabb kezdődik. Kicsi házak sorát látom, csak egy utca van, mintha sárból tapasztott kunyhók lennének. Az egész környéken csak a Bódva-völgy két oldala van megművelve egy keskeny sávban, dél felé pedig sem erdőirtás, sem szántás nem látszik. A hegyre ballagok föl egy kitaposott ösvényen, közben néha felnézek, és a fák koronái fölött egy hatalmas, kőből rakott várat látok.
A balmazújvárosi illetőségű, harmincesztendős Némethy Jenőt a debreceni hadbíróság 1952. május 5-én izgatás bűntette miatt nyolcévi börtönbüntetéssel sújtotta. A férfi – jómódú, földbirtokos parasztpolgár-família sarja – ugyanis a Rákosi-rendszer elleni tiltakozásul összetépte katonakönyvét. Családját már ezt megelőzően, 1945-től kegyetlen megpróbáltatások sorozata érte. A földreform birtokaik nagy részéből kisemmizte őket, az egyik leánygyereket pedig a Vörös Hadsereg Szibériába hurcolta, ahonnan évek múlva meggyötörten, súlyos betegen jött haza.
Alig tértek magukhoz a megrázkódtatásokból, amikor 1951-ben a nyolc holdon gazdálkodó, a téeszbe be nem lépő Némethy Jenőt a begyűjtési központ az Államvédelmi Hatósággal karöltve szabályosan kifosztotta: padlását lesöpörték, az összes disznót és birkát elvitték. A koldusbotra juttatott fiatal férfit néhány nappal később otthagyta a menyasszonya. Mindenét veszni látva, lelkileg összeroppanva szánta el magát a világ és a fennálló kegyetlen rend elleni nyilvános, vakmerő protestálásra.
Kényszermunkával büntették, egy bányában dolgoztatták, majd 1955-ben szabadon engedték. Balmazújvárosban már nem volt mit keresnie; kapóra jött, hogy Dezső öccse akkoriban építkezett Szendrőládon. Rövid ideig náluk lakott, majd 1960 pünkösdjén otthagyta a családot és örök időkre a magyar társadalmat. Magához vette könyveit, hegedűjét, a tizenegyszer végigolvasott, -elmélkedett Bibliáját, aztán felköltözött a falu szélén álló Bikk hegy oldalába. Kátránypapírral fedett viskót ácsolt magának, melynek oldalán telente besüvített a szél.
Hamarosan országszerte híre ment a remetének – így emlegette ekkor már szinte mindenki –, idővel külföldről is egyre több látogató érkezett hozzá. Vendégeket egyébként szívesen fogadott, készségesen és kendőzetlenül osztotta meg velük véleményét vallási, filozófiai és politikai kérdésekről.
Ismertsége – a szocializmus viszonyai között „rendszerellenesnek” számító életmódján túl – hihetetlen, az ország valamennyi sztahanovista élmunkását megszégyenítő teljesítményéből eredt. 1960 és 1962 között egy falu szélén talált, általa kikalapált csákánnyal és lapáttal, térképek és persze mindenfajta előképzettség nélkül feltárta az addigra Szendrőládon szinte teljesen feledésbe merült Bikk hegyi várat. Hogy munkája emberfeletti mértékét érzékeljük, elegendő belelapozni az erődítmény Tomka Gábor és Sárközy Sebestyén régész-történészektől származó leírásába: a semmiből előásott „vár hossza – Nováki Gyula mérései alapján – 62 méter, szélessége 26, a körítőfal vastagsága 1,4, az utóbbi jelenleg pontosan nem határozható meg”. A bivalyerős férfi két esztendő alatt mintegy ezer köbméter földet mozgatott meg. (A szakemberek egyébként úgy vélik, az erőd építése a 13. században kezdődött, a falakat a falunak is névadóul szolgáló Ládi család emeltette. Elpusztítása az 1350-es évekre tehető.)
A szendrőládi főutcán csupán egyetlen idősebb asszonnyal találkozunk a csatakos-esős időben, miután a Bódva-völgy szurdokszerű összeszűküléséből kiérve befutunk a faluba. Amikor meghallja, hogy a hajdani remete miatt jöttünk, elmosolyodik.
„Őt itt néhány ember kivételével mindenki szerette és tisztelte. Meg sajnáltuk is” – mondja, majd gyorsan kísérőt szerez mellénk.
A vegyesbolt oldalában magas, munkáskabátos, kezében sörösdobozt tartó középkorú férfi a körülötte álló roma nőkkel viccelődik, és a legváratlanabb pillanatokban élesen fel-felnevet.
„Te ismerted Jenő bácsit, Ferike! Mutasd meg a hegyoldalt a vendégeknek!”
Néhány percet várunk, mert Feri felhajt még egy üveggel, aztán együtt vágunk neki a felfelé vezető ösvénynek. Kalauzunk vándorbotot ragad, hatalmas lépteivel messze megelőzve bennünket, hátra-hátranézve magyaráz. Mi városi félcipőben dagasztjuk mögötte a sarat.
„Nem volt ő rossz manus. Esténként néha még hegedült is” – mondja Feri. Hogy mit játszott? Jórészt vallásos énekeket, olykor magyar nótákat. Oldalt egykori ösvény kivehető nyomai, bekanyarodunk. Néhány lépés után Feri megáll, és két hosszúra nyúlt fa között bozóthalomra mutat: itt állt valamikor a kunyhó.
Megpróbáljuk magunk elé képzelni a kátránypapírral, fóliával fedett kalyibát és a rejtekéből kilépő remetét, ahogy Bajor Nagy Ernő a Szabad Föld egy 1981-es számában leírta: „Hosszú, ősz, Csehov-szakállat visel, hajviselete akár az apostoloké a híres festményen, Az utolsó vacsorán. Ennek mindenképp ellentmond barna kordbársony zakója s a lábát fedő típusszandál. [ ] Ha nem tudnám róla, hogy isteni küldetéssel fölruházott lénynek tekinti önmagát, elvadult festőnek nézném.” Éjjelente rongyokon feküdt, fejét kőpárnára hajtotta, világítóeszköze nem volt. Ételt rendszeresen hoztak neki, de ő is gyűjtögetett az erdőben, hozzá esővizet vagy a Zsőce patak vizét itta. Télen is. „Volt itt már harminckét fokos fagy. A szabad földön feküdtem. Dörzsöltem a kezemet, szűrve szedtem a levegőt, csonttá fagyott a takaróm” – mondta az újságírónak. Beteg csupán egy alkalommal volt: „A huszonegy év alatt egyszer gyilkos galócát ettem. Akkor tiszta görcsben voltam. Fetrengtem De más semmi.”
Odafent a hegytetőn megtaláljuk a félig már benőtt, helyenként két, két és fél méter magasságú várfalakat. Fehér, szabályosan egymásra rakott kövek, habarcsnak nyoma sincs. Ahogy haladunk, a fal finom ívben kanyarodik; körülöttünk mindenhol a kő fehérsége: mintha beomlott terem maradványai között sétálnánk.
„Őszinte legyek? A testvére, Dezső bácsi és a sógornője, Ibolya néni nem nagyon szerette. Sokat veszekedtek” – bukik ki váratlanul Feriből. Megbánhatja, mert többet kitartó faggatózásunkra sem mond. A talányra néhány nappal később derül fény, amikor a remete sógornőjét, Ibolya nénit, aki ma már a lányával lakik egy Pest környéki településen, sikerül megtalálni.
„Nem dolgozott – mondja az asszony. – A rövid idő alatt, amíg velünk élt, az uram végezte el helyette is a munkát a gépkezelőségen. Egyszer nagyon összevesztünk, kiabáltunk egymással. Félelmetes volt. A négyéves kislányom, hogy megvédjen, nekirontott, és a lábába harapott. Jenő pedig dühében felemelte őt, és odadobta az ágyra. Rossz helyre esett, megütötte magát, a mellkasa véraláfutásos lett. Kihívtuk a rendőrséget.”
A férfit előállították az őrszobán; útja innen egyenesen a Bikk hegyre vezetett. A haragos pillanat tehát a remeteség kezdete.
A tavaszi-nyári esti hegedűszót az egész falu hallhatta, ha éppen olyan volt a széljárás – ezt már a községháza udvarán ácsorgó idősebbektől halljuk. Néhány méternyire egy Népkonyha feliratú, ablakra ragasztott papírlap, jobbra mögötte az önkormányzat irodájának ajtaja. Találkozót beszéltünk meg a polgármesterrel, de hivatalos ügyben váratlanul el kellett mennie. A korábbi telefonos egyeztetésekből így is sokat megtudhattunk. Például hogy a falut, amely a korfát tekintve Magyarország legfiatalabb települése, ma már nyolcvan-kilencven százalékban romák lakják. A népesség folyamatosan gyarapodik, nemrégiben kinőtték az általános iskola épületét. Tisztes szegénység – juthat eszébe a betérő idegennek elsőre, amikor a rendezett, ám kopottas utcákon végighalad. Az éves statisztikákban Szendrőlád egyébként rendre dobogós helyen szerepel a legkisebb vásárlóerejű hazai települések között.
Az év legfontosabb eseménye a faluban a „remetenap”. Nagy sütés-főzést rendeznek, tavaly a jellegzetes cigány ételt, a vakarót készítették el közösen romák és nem romák a szabadtéri sparherd vaslapján. A megnyitón hosszabb felolvasás hangzott el a névadó Némethy Jenőről.
Vannak persze, akik máig szívesen hallgatnának a remetéről. Velük személyesen nem találkozunk, a községháza udvarán álldogálók mondják. Hogy a település lakói közül egyesek miért félhetnek egy több mint negyedszázada halott, a falu melletti erdőben élt, nincstelen férfi emlékétől, azt hirtelen nehéz is józan ésszel belátni.
A közvetett választ viszont hamarosan megtaláljuk Hornyák Gyula miskolci helytörténész tanulmányában, amelyet az általános iskola igazgatójától kapunk ajándékba. Az edelényi járásbíróság – derül ki a szövegből – Némethy Jenőt 1973 decemberében kétrendbeli szemérem elleni vétség és közveszélyes munkakerülés miatt két év és hat hónapi börtönre ítélte. A hivatalos dokumentumoknak ugyan a levéltárból nyomuk veszett, annyit megtudhatunk, hogy állítólag nyolcéves szendrőládi lakos volt az áldozat.
Semmi nem igaz belőle, feleli néhány helybéli az érdeklődésünkre, ám ennél többet – ki vádolta meg, mi történt valójában – nem árulnak el. A remete ráadásul szabadulása után megroggyant egészségi állapotban visszatért a Bikk hegyre, amelyet a falu haragjától tartva feltehetően messze elkerült volna, ha valóban bűnös.
Légből kapottnak nevezi a vádakat Hornyák Gyula is, amikor megkeressük, hiszen az eljárást hosszú, számtalan megalázó elemmel járó, többéves procedúra előzte meg. A „szocialista rendtől idegen életmódú ember” ellen már a hatvanas években sajtókampány indult. „Egy biztos, dolgozni soha nem szeretett. Ezért vetette ki magából a közösség, a társadalom” – írta róla Török Alfréd, a Borsodi Bányász főszerkesztője. „Némethy Jenő egyszerűen notórius munkakerülő, aki elvárja, hogy a társadalom az ő számára is megkeresse a kenyeret anélkül, hogy ő ezért akár egyetlen ujját is megmozgatná; mármint a társadalom számára hasznos munka céljából. [ ] De ma már csak az elmaradottabbak s az Edelényi járás egy-két községében működő vallási szekták tagjai járnak hozzá rendszeresen” – jegyezte meg a Népszabadság. Egy az állam számára kellemetlen eseményt azonban elhallgattak: a remete, akár a katonakönyvét, a neki kiutalt személyi igazolványt is rendre összetépte vagy elégette. Mint említettük, politikai nézeteit nem rejtette véka alá, mindemellett pedig kereszténységet hirdetett az őt felkeresőknek egy hivatalosan istentagadó diktatúrában.
Idővel a hatósági retorzió sem maradhatott el. Volt, hogy évente bilincsbe verve kísérték be a rendőrségre, ahol megszégyenítésül kopaszra borotválták. Aztán váratlanul kompromisszumot javasoltak neki: legyen legalább papíron, a formaságok kedvéért a vár gondnoka. Hárommillió forintot is ígértek – kétévnyi munkaórát elszámolva utólag –, amiért feltárta a falakat. Egyik ajánlatot sem fogadta el. Nem sokkal ezután tartóztatták le.
Miért nem akarta megkötni a maga különalkuját a rendszerrel a hegy remetéje? Miért nem fogadta el a pénzt, vagy lett várának államilag elismert őrzőjévé? Ezekre a kérdésekre a rendszerellenességen, a társadalomból való kivonulás személyes igényén túl „irracionális” – legfeljebb részben pszichológiai úton felfejthető – felelet is adódik. Nyilvánvaló, hogy a férfi nem a földi, hanem az örök égi „hatóságokkal” kívánt kapcsolatba lépni, sőt látogatóinak olykor azt is elárulta, hogy a kapcsolat jelenések formájában már létrejött. Az egykori helyi körzeti orvos kamasz fia, Nagy Kázmér a hatvanas években számtalanszor fölkereste, barátságot kötöttek. Emlékei szerint a remete egy alkalommal mozdulatlanul, félig nyitott szemmel feküdt, csak a szeme fehére látszódott. Egyenletesen lélegzett, de a szokottnál lassabban és mélyebben. Aztán magához tért. Hogy mit látott imádság közben, arról készségesen beszámolt a fiatalembernek:
„Mintha a családom is itt lenne a közelben, gyakran hallom őket ima közben vagy délután, amikor ledőlök egy kicsit. Kívül szoktam őrködni, a bástya szegletéből, mostanában inkább csak éjszaka. Tüzet rakunk a fal mellett, az messzire világít, láthatják messziről, nyugodtabbak az emberek akkor a környéken ”
Éppen ilyen volt a vár a középkorban, sugallta a remete, majd fölment a hegyre; hirtelen megállt, és félrehajtotta az ágakat. Csodálatos panoráma bukkant elő, háttérben a Tátra havas csúcsaival.
„Pontosan ez a kép jelenik meg előttem a látomásokban a kezdetektől. A még ép várfal egyik keskeny ablaknyílásából tűnik elém” – mondta a fiúnak. Mások is mesélik: egy időben minden vendégének megmutatta azt a kilátóhelyet, amelyet állítólag életében először imádkozás közben, csukott szemmel látott. Amikor aztán a vízió valósággá vált, azaz a helyszínt azonosította, már tudta, hol kell ásnia. Ezért érezte egyetlen és igazi otthonának a hegyet.
Valóban ilyen egyszerű lenne mindez? Elhihetjük-e, hogy valaki a saját belső képzeteit, hallucinációit követve képes feltérképezni és a felszínre hozni egy évszázadok óta eltemetett várromot? A cikkíró nem kíván állást foglalni, ám a rendkívüli teljesítményre racionális válasz mindeddig nem adódott.
„Éjszaka törtek rám, gyújtó nyilakat láttam, hirtelen kezdtek el röpködni a fák felett, zúgott tőlük a levegő, egészen világos lett. Nagyon sokan voltak, hangosan ordítozva másztak fel a falakon. Ekkor nagy ütést éreztem a hátamon és a mellemen, odakaptam, és egy nyílhegyet markoltam meg, a bordáim közül állt ki. Nagy csend és nyugalom következett, nem éreztem fájdalmat.”
Így, hősként a csatatéren halt meg a remete a középkorban. Ettől nem messze – igaz, jóval hétköznapibb körülmények között – érte a vég 1983-ban Némethy Jenőt: a vacsorájához készülődött éppen, amikor a szívéhez kapott, és rosszul lett. Szívroham vitte el, tudjuk meg hegyi túránk kalauzától, Feritől.
A búcsúzás pillanataiban az emelkedett hangulatból kedves megjegyzés zökkent ki.
„Legközelebb a remetenapon jöjjenek! Lesz főzőverseny, koncert, a gyerekeknek meg játszóház.”
(A dőlt betűs idézetek Nagy Kázmér Ki volt ön előző életében? című kötetéből valók.)
