– Tételezzük fel, hogy megnyerik az áprilisi választásokat, ön pedig külügyminiszter! Mik az első lépései?
– Az egyik legfontosabb feladatunkat abban látom, hogy helyreállítsuk Magyarország renoméját a nemzetközi színtéren. Az elmúlt hét évben az országot ugyanis teljesen lejáratták, a partvonalra szorultunk, legalábbis ami a nyugati viszonyrendszert illeti. A Jobbik 2010-ben a keleti nyitást azért hirdette meg, mert orvosolni szerettük volna azt az egyensúlyvesztést, azt az egyoldalú euroatlanti irányultságot, ami addig a magyar diplomáciát jellemezte. A keleti nyitás politikáját az Orbán-kormány Szijjártó Péter színre lépésével külpolitikájának középpontjába állította, csakhogy teljesen vad és kontraproduktív módon, ráadásul a nyugati kapcsolataink rovására valósították meg. A leendő Jobbik-kormány feladata lesz tehát az egyensúly megteremtése és a nyugati viszonyban végbement károk helyreállítása. Magyarország már jó ügyek érdekében sem tud maga mellé állítani nyugati szövetségeseket. Jó példa erre az ukrán oktatási törvény esete, ahol bár láthattuk, hogy igazunk van, a Nyugat nem támogatott. De ugyanezt el lehet mondani Mihai Tudose román kormányfő kijelentése kapcsán is, vagy az autonómiatörekvésekről általában, amelyek terén Magyarország nem tudja érvényre juttatni érdekeit.
– Úgy érzi, elbillent az egyensúly Oroszország felé?
– Örülök annak, ha egy nagyhatalommal jó kapcsolata van Magyarországnak, ha a mindenkori magyar miniszterelnök kínai vagy orosz vezetőkkel gazdasági, kulturális, politikai kapcsolatokat épít. De minden kapcsolat annyit ér, amennyivel hozzájárul a nemzeti érdekeink érvényesítéséhez. Sajnos a magyar diplomácia keleti nyitásának politikáját a koncepciótlanság és teljes átláthatatlanság jellemzi. A magyar–kínai kapcsolatokat például kizárólag a kínai elképzelések hajtják: Kínának van egy Kelet-Közép-Európa-koncepciója, és pontosan tudja, mit akar és hogy Magyarország ehhez a stratégiához hogyan illeszkedik. Magyarországnak viszont sajnos nemhogy koncepciója nincs, de még a Kína-képe is torz. Ezt világosan elárulja, hogy zsinórban kétszer egymás után alig harmincéveseket küldünk ki nagykövetnek Pekingbe. Aki picit is jártas a keleti világban és ismeri Kínát – ahol a szenioritásnak nagyon komoly hagyománya van –, az másképp válogatja meg a diplomáciai testületet – már ha komolyak a szándékai. Oroszországgal kapcsolatban hasonló a helyzet. A kormány támogatja az érdekeinket sértő oroszellenes gazdasági szankciókat, miközben rendszeres, de tartalmatlan kétoldalú protokolleseményekkel a maradék bizalmat is eljátsszuk nyugati szövetségeseink szemében. Emellett a kétoldalú szerződések, nagyberuházások többsége átláthatatlan és korrupciógyanús, ami hosszabb távon veszélyezteti az orosz kapcsolatokat is.
– A Donald Trump elnöksége óta eltelt több mint egy évben az Egyesült Államokkal sem igazán sikerült javítani a kapcsolatokon.
– Nagyon súlyos problémája a mindenkori magyar diplomáciának, hogy a külpolitika elsősorban mindig a belpolitikáról szól. Nincs még egy olyan ország a világon, ahol a külpolitika a belpolitikai térnyerésnek lenne az egyik terepe. Még a kelet-közép-európai régió országaiban is a külpolitika a stabilitásnak, a kontinuitásnak, a nemzeti konszenzusnak a garanciája. Magyarországon meg, aki éppen ellenzékben van, az vakmerően szidalmazza az éppen aktuális „főgonosznak” kikiáltott nagyhatalmat, csak azért, hogy majd kormányon 180 fokos fordulat után a másik végletbe eshessen. Emlékezzünk csak vissza Orbán Viktor Oroszország-politikájára 2007–2008-ban és arra a váltásra, ami 2010-ben bekövetkezett! Vagy Gyurcsány Ferenc ellenkező előjelű pályájára! Ez Magyarország számára katasztrófa, ugyanis diplomáciai és külpolitikai szempontból megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, abnormális országként láttatja magát a világgal.
– És ennek tulajdonítható az elhidegülés az amerikaiaktól?
– A magyar miniszterelnök, jó szokásához híven, tizenkilencre lapot húzva, jó fél évvel az amerikai választások előtt Tusnádfürdőn beállt Donald Trump mögé. Merész és kockázatos húzás volt, de bejött. Egészen biztos, hogy Trump stábjában valaki akkor felvéste ennek a vakmerő embernek a nevét, aki Trump elnökségére először föltette politikai karrierjét. Ennek dacára Magyarországnak még annyit sem sikerült elérnie, mint például a román diplomáciának: amíg Johannist már több alkalommal fogadta az amerikai elnök, mi még a várólistára sem kerültünk fel. Fogalmam sincs, hogy ezt innen hogyan sikerült elbaltázni, de kétségtelenül művészet! Valószínűleg közrejátszik ebben az, hogy Magyarországnak milyen a megítélése a mindenkori amerikai adminisztrációban. Itt jön elő az, hogy a magyar diplomácia nemhogy Ázsiát nem ismeri, de Amerikát sem érti. Nem képesek felfogni, hogy amerikai kormányok jönnek-mennek, de vannak bizonyos értékek, amelyeket még az olyan „atipikus” elnökök is tiszteletben tartanak, mint Donald Trump. Azt például, hogy egy olyan egyetemnek, amely mögött amerikai tőke áll, nem lehet nekimenni, ráadásul a jogállamiságot durván sértő törvénykezéssel. Ebben Orbán Viktor tökéletesen elszámolta magát, és ez független attól, hogy ki mit gondol a CEU-ról. Egy ilyen lépés után senki ne csodálkozzon, ha jó időre feketelistára kerül.
– A Jobbikot sokáig bojkottálta a budapesti amerikai nagykövetség. Mi a helyzet most?
– Ez egy folyamat, de a bojkott mára látványosan oldódni látszik. Valóban, a Jobbik színre lépése óta küszködött egyfajta hendikeppel a nyugati világban. Amilyen jók voltak a keleti kapcsolataink, annyira gyengék voltak a nyugatiak, még ha léteztek is informális csatornák. Az elmúlt négy-öt évben azon dolgoztunk, hogy a meghatározó nyugati országokkal jó kapcsolatunk legyen. Most már eljutottunk odáig, hogy elmondhatjuk: bárhova el tudjuk juttatni a Jobbikkal kapcsolatos valós információkat. Ennek érdekében zártkörű nagyköveti reggeliket tartunk, ahová a nagyköveteket hívjuk el, de gyakran a diplomáciai hagyományoknak megfelelően egy szakdiplomata képviseli a nagykövetséget. Itt már kiegyensúlyozott a kép, legalább annyi nyugati ország képviselteti magát, mint keleti.
– Az Európai Unióval viszont nehéz rendezni a kapcsolatokat, hiszen a legélesebb vita Magyarországgal a migráció miatt van, amiben meg jórészt osztják a kormány álláspontját.
– Egy országnak a megítélését alapvetően nem az határozza meg, hogy milyen álláspontot képvisel. Hanem az, hogy hogyan. A kormány migrációval kapcsolatos álláspontját tudjuk támogatni. Az viszont, ahogy ezt képviselték a nagyvilágban, botrányos. A kormány ugyanis nulla energiát fektetett abba, hogy elmagyarázza a külvilágnak azt, hogy Magyarországon a migrációra miért tekint az átlag magyar másként, mint a multikulturalizmusban tobzódó nyugat-európai. A magyar diplomácia egyik legnagyobb tragédiája az, hogy a nagy sorskérdéseit képtelen volt befogadható módon a nagyvilág elé tárni. Állítom, hogy a diplomácia világában minden álláspontot lehet képviselni, sőt, keresztül lehet vinni. Még a legvadabbat is el lehet magyarázni, ha az ember beszél néhány idegen nyelvet, és olyan stílusban tudja előadni a mondanivalóját, hogy az a külföldi partner számára érthető legyen. Hibás azt feltételezni, hogy egy francia, belga, angol érti azt, hogy a magyar álláspont milyen történelmi, kulturális háttérből táplálkozik. Ezt el kell magyarázni, nem lehet megspórolni! A Nyugat nem valamilyen összeesküvés miatt fogékonyabb a román, cseh és szlovák álláspontra, hanem azért, mert ezek az országok hatékonyabb diplomáciai tevékenységet fejtenek ki. A magyar diplomácia teljes félreértésben leledzik: nyelveket nem vagy rosszul beszélünk, a világot nem ismerjük, és azt hisszük, hogy egy látványos kirohanás minden esetben célravezetőbb, mint a finom háttérmunka. Lehet, hogy egy formális találkozó vagy egy felszólalás egy nemzetközi fórumon látványos, mégis a diplomáciában néha hasznosabbnak bizonyul egy informális beszélgetés valakivel egy kávé vagy ebéd mellett, ahol el lehet magyarázni a magyar álláspontot, tudván, hogy partnerünk egy fontos jelentés raportőre vagy egyszerűen befolyással van a döntésekre. Ez az a háttérmunka, amit a diplomácia világában minden valamit magára adó nemzet folytat. Ezzel ellentétben Magyarországon a nagykövet nagyhangú berendelése, az asztalborogatás meg mindenki melegebb éghajlatra elküldése dívik alpári stílusban.
– Politikai szinten is szóba állnak külföldön a Jobbikkal?
– Nézze meg, hogy a nyugati sajtóban hogyan írnak most a Jobbikról és hogyan a magyar kormánypártokról! Nem túlzás azt állítani, hogy a nemzetközi közvéleményben a Jobbikra egy középen álló néppártként tekintenek, amely a józan észt képviseli a szélsőjobboldalra kitolódott a Fidesszel szemben. Óriási az érdeklődés a Jobbik iránt. Sikerült magunkat teljesen átpozicionálni a nemzetközi térben, a Fidesz és Jobbik között megtörtént a helycsere. Ebben nagy szerepe van azoknak a témáknak is, amelyeket a pártunk vállal. Egy éve zajlik a béruniós kampányunk, ehhez nemzetközi szövetségeseket keresünk, ugyanis ez európai polgári kezdeményezés, amelyet az unió által biztosított eszköz segítségével, az unióval folytatott konstruktív vitán keresztül szeretnénk rendezni. Az újonnan csatlakozó országok lemaradtak. Az a fajta migráció, amely ellen globálisan küzdünk, az EU területén belül realitás: a tagállamok között munkavállalók százezrei, milliói költöznek át a periféria országaiból a magállamokba. Ez pedig hosszú távon fenntarthatatlan. Nem szakadhat szét az EU, nem lehetnek másodrangú tagállamai és állampolgárai! Ha az EU stabil, egységes és versenyképes szeretne lenni, akkor a gazdasági alapjait is meg kell teremteni. Ha azt szeretnénk, hogy a tagállamok ne csalódjanak az EU-ban, akkor az életszínvonal tekintetében is pozitív élménnyé kell tenni a tagságot.
– Ennek fényében az unió bővítése nem a legjobb ötlet.
– Az Európai Uniót akkor érdemes bővíteni, ha stabil lábakon áll. Ha sikerülne kiküszöbölni a gazdasági egyensúlytalanságokat, akkor lenne érdemes a keretek kitágításáról és az együttműködés mélyítéséről beszélni. Úgy nem is lehet perspektívát nyújtani egy csatlakozni kívánó országnak, hogy az EU gyenge.
– Mondja ezt például az ukránoknak!
– Ukrajnában nagyon komoly az elmaradás az európai normáktól. Az oktatási törvény is azt mutatja, hogy az őshonos kisebbségek tisztelete és jogaik garantálása nélkül Ukrajna tökéletesen kiírja magát az európai közösségből. Én egyébként nagy híve vagyok a kelet-közép-európai együttműködésnek. A jelenleginél sokkal több energiát fektetnék abba, hogy a régiónk országai egymásra találjanak. Nemcsak azért, hogy rendezzük közös dolgainkat, de azért is, hogy egységesen tudjunk fellépni keleti és nyugati irányba is. Hiszen Kelet-Közép-Európa napjainkig nagyhatalmak játékszere. A közeledést három témára lehetne alapozni: a külső migráció elleni védelemre, az elvándorlás és bérfelzárkóztatás kérdésére és az őshonos kisebbségek védelmére, az autonómiára. A nagyhatalmi érdekek alapján szétszabdalt régiónkban minden országnak el kellene fogadnia, hogy egymás kisebbségeit tiszteletben tartjuk, jelenleg ugyanis mindenki a másik kisebbsége rovására érvényesíti nemzeti érdekeit. Ezzel egész régiónk veszít az erejéből. Nyugat-Európából ehhez lehetne is támogatást szerezni, hiszen a katalán, a skót, a dél-tiroli autonómiák mind olyan példák, amelyeket jó szívvel tudnánk követni térségünkben is. A nemzetközi jog által garantált nemzeti szuverenitás kérdésköre, a nemzetállamok területi integritásának a kérdése és az őshonos kisebbségek jogainak garantálása tökéletesen megfér egymás mellett, és kiegészítik egymást. Nyugaton a többségi nemzetállam és a kisebbség viszonya kiegyensúlyozott: a kollektív jogok biztosításáért cserébe a nemzetállam szuverenitásának és területi integritásának elismerését kapja, aminek eredményeképpen a bizalmatlanság és feszültség helyére a stabilitás és bizalom lép. Az autonómia intézménye egy stabil Kelet-Közép-Európa feltétele.
– A nagyhatalmi szembenállás frontvonalában hogy látja, új hidegháború zajlik?
– Nehéz az Ukrajnában zajló folyamatokat másképp értékelni, mint geopolitikai csataként. Mint már többször a történelem folyamán, megint a civilizációk perifériáján történnek az összecsapások. Ezúttal a nyugati és az orosz hatalom csapott össze, nem csak katonai eszközökkel, ennyi a különbség a korábbi évszázadokhoz képest.
– Tavaly óta rotációs alapon, de ismét szövetséges idegen csapatok tartózkodnak tartósan Magyarországon. Ezzel nincs gondjuk?
– Kellő kritikával követtük azokat a döntéseket, amelyek az utóbbi években a NATO-ban születtek. Nem örülünk annak, ha a szövetség, amelynek részesei vagyunk, illetve Oroszország között éleződik a konfliktus és ha olyan stratégiai gondolkodás zajlik, amely ezt nem tompítja. Nem értettünk egyet az oroszok elleni szankciókkal, az offenzív hangvétellel és azzal sem, hogy a régiónkban gyorsreagálású központokat hoztak létre. Én annak örülnék, ha Magyarországon beindulna egy haderőfejlesztés, a jelenlegi helyzet ugyanis katasztrofális. Szívesen látnék egy fejlett haditechnikájú hadsereget, amely amennyire csak lehet, el tudná látni hazánk védelmét, és kiegészítésként állna ott mellettünk a NATO. Persze tudom, „hány kilósak vagyunk a nemzetközi húspiacon”, de méretünkhöz és képességeinkhez képest növelnünk kell a súlyunkat a szövetségben, hogy ne legyünk teljesen kiszolgáltatva. Természetesen egy szövetségi rendszerben elengedhetetlen, hogy bizonyos hadgyakorlatok vagy együttműködési keretek között idegen katonák is Magyarországon állomásozzanak. Az azonban, hogy milyen formában és célból, átlátható módon kell, hogy megvalósuljon.
– A „nemzetközi húspiacon” sokat nyomott volna a latban, ha elismerjük Jeruzsálemet Izrael fővárosaként. Jól döntött Magyarország, amikor nem tette, a lépést elítélő ENSZ-szavazáson pedig tartózkodott?
– A magyar diplomácia álláspontját nem tudom értelmezni ebben a kérdésben. Minden logika azt követelné, hogy Magyarország hangsúlyozza a kétállami megoldás fontosságát. Donald Trump húzása teljesen felelőtlen volt, hiszen ez a közel-keleti békét jó időre elnapolta. A helyes sorrend az lenne, hogy az izraeli és a palesztin fél a korábbi ENSZ-határozatok alapján rögzítené az önálló Izrael és az önálló Palesztin Állam határait. Izrael jelenleg nemzetközi jogot sértve illegális telepekkel palesztin területeket tart megszállás alatt. Ez olyan, mintha leülnénk egy pizza fölé, és úgy indítanánk el az osztozkodásról szóló tárgyalásokat, hogy egyikünk folyamatosan csipeget belőle. A nemzetközi közösség felelőssége, hogy leültessék a feleket az asztalhoz és rögzítsék a kereteket, amelyekben a kétállami megoldás végrehajtható. Erre Magyarország hallgat, nem foglal állást, illetve szétbeszél, hiszen Németh Zsolt a külügyi bizottságban például egyértelműen támogatta Donald Trump lépését, Szijjártó Péter viszont érdemben nem válaszolt a kérdésre.
