Ma reggel is több ezren szerettek volna eljutni Budapestre a Dunakanyarból, Vácról és környékéről. Ez azonban ezúttal is komoly akadályokba ütközött.
Háromnegyed hét előtt a váci állomás várótermébe lépve rögtön sejthető volt, hogy ma sem szokványos napra ébredtünk. Tanácstalan utazni vágyók telefonáltak, gesztikuláltak, olyan látvány volt, mintha a tőzsdén lennénk. A Kányádi Sándor Éjfél utáni nyelvét idéző balkáni állomáshangulatban csak annyit lehetett megtudni, hogy a már háromnegyed órával korábban esedékes személyvonat „szerelvényhiány” miatt kimaradt, a fél nyolcas zónázó (Váctól Budapestig nem áll meg) pedig személyként közlekedik majd.
E baljós előjelekkel préselődtünk fel a zónázó szerelvényére, ahol már a csillárról is lógtak az emberek. Megjegyezzük, ilyenkor sokkal egyszerűbb lenne egy tehervonatra felrakni mindenkit, mondjuk, a szén vagy farönkök mellé, esetleg beülhetnének az import személyautókba az utazni vágyók. A személlyé lefokozott gyorsvonat szomorúan állt a váci állomáson, de elindulni nem akart. A jó szándékú kalauz – ilyenkor minden rajtuk csattan, pedig ők is mennének haza vagy dolgukra – szeretett volna, de nem tudott tájékoztatással szolgálni. A több száz, talán ezer emberből sokan elkezdték hívni a munkahelyüket, majd hazaszállingózni. Boldog, aki megteheti.
Elbeszélgetek egy MÁV-alkalmazottal, és szóvá teszem, hogy ez érthetetlen, mert késő délelőtt, kora délután általában remekül, hajszál pontosan mennek a vonatok, néha még állniuk is kell az állomáson, ahova egy picivel korábban érnek be. Erre elmondja, hogy a fő problémát a munkaerőhiány okozza, alig van mozdonyvezető, akikre ráadásul súlyos adminisztrációt szakítottak, ezért egy vonat átadása után szinte mellbedobással érnek oda az új szerelvényre, ahol kezdődik elölről az adminisztráció. Eközben erre a vonalra tették rá kétóránként a prágai gyorsvonatokat, ami rendkívüli többletterhet jelent. A terhelt kora reggeli és késő délutáni csúcsot nem bírják. MÁV-osunk összeomlást jósol, amiből ma ízelítőt kaphattunk.
