Ha áttekintjük a kampányoló pártok üzeneteit, akkor nagyjából a következőket szűrhetjük le az április 8-i választás tétjére vonatkozóan: a Fidesz szerint az a kérdés, hogy bevándorlóország lesz-e hazánk, az ellenzék szerint viszont az, hogy leváltjuk-e Orbán Viktort és rendszerét. Bár a második állítás jobban közelít a valósághoz, mint az első, a valós tét ennél is könnyebben megfogalmazható: arról döntünk, hogy lesz-e Magyarországon a következő években érdemi politikai mozgás. Másképpen: értelmes és valóságos vita. Jelenleg ilyesmi nemhogy a szekértáborok között, a kisebb-nagyobb pártokon belül sincs.
Az utóbbi hetekben egy oknyomozó újságíró meggyilkolása után Szlovákiában kormányválság alakult ki: hatalmas tüntetések voltak, lemondott a belügyminiszter, majd távozott Robert Fico miniszterelnök is. Továbbra is a korábbi koalíció adja az új kormányt, de jelentős korrekciók történtek. Egy normálisan működő politikai színtéren az ilyen mozgások mindennaposak. Egy frakció lehet megosztott adott ügyekben, a miniszterek szembemehetnek a kormányfővel, koalíciós partnerek vitatkozhatnak dolgokon, a köztársasági elnök véleménye eltérhet a kormányétól, a hatalmat ellenőrző, attól független intézmények felléphetnek a kormánypártok akarata ellenében, és az ellenzék is kreál saját ügyeket, amelyek érdeklik az embereket.
2010-ig nagyjából Magyarország is ilyen hely volt. Attól függetlenül, hogy akkor sem voltak rendben a dolgok. De a koalíciós partnerek vitatkoztak, a köztársasági elnök rendszeresen szembement a kormánnyal, az ellenzék folyamatosan akciózott. Aztán 2010-ben kétharmaddal hatalomra került a Fidesz–KDNP. Az az Orbán Viktor dominálta „pártszövetség”, amely a nyolc ellenzéki év alatt egységes gépezetté fejlődött. Mára végképp nincsenek benne eltérő hangok, nincs vita, nincs nyílt színi mozgás a szereplők között (maximum némi áskálódás a háttérben). A szélesebb jobboldali közvéleményben a viták 2014-ig még valamennyire megvoltak, azóta azonban végük szakadt. Ugyanazt a mantrát fújja minisztertől elemzőn és „gondolkodón” át „újságíróig” mindenki. Van egy központi akarat és narratíva, vita, párbeszéd, diskurzus ellenben egyáltalán nincs.
Ez a fideszes gépezet aztán bekebelezte, központosította vagy jelentéktelenné tette az elvileg független szervek és intézmények jelentős részét. Ideszámolhatjuk teljes egészében az ügyészséget, a médiahatóságot, a jegybankot, a számvevőszéket, részben az Alkotmánybíróságot, a parlamentet, valamint a választási bizottságot. De itt kell megemlítenünk az oktatás centralizálását és az önkormányzatiság részleges felszámolását is. Fidesz-közeli vállalkozók kezébe került közben a hazai sajtó jelentős része – így a központi üzenet most már a közmédiától kezdve online portálok tucatjain, valamint országos és kábeltévéken keresztül az összes vidéki lapig ömlik a magyar polgárokra.
A központi üzenet most az, hogy ha nem a Fideszre szavaz az ország, akkor az ellenzéki pártok (akik mind Soros György ügynökei) bevándorlóországgá teszik hazánkat. Egyéb üzenet nincs, csak ez a fikció, azzal, hogy a Fidesz szerint ez esetben minden forrást, az összes pénzt az idegenekre kell majd költeni. Ez az egyetlen kampánytéma, amellyel a kormányoldali gépezet egyetlen csápjának talpasai sem vitatkoznak, és egyikük sem ajánl mást, csak gyűlölet- és félelemkeltést. (Hol van már Hódmezővásárhely, amely után a legkeményebb fideszes potentátok is pedzegették, hogy elég volt az egybites sorosozásból? A fellobbanni látszó polémia lángjait két nap alatt eltaposta a központi direktíva.)
A széles értelemben vett ellenzéki oldalon eközben 2014-ben és 2018-ban is egy narratíva körül forgott és forog minden: le kell váltani Orbán Viktort. Bár a szavak szintjén mindenki erről beszélt, a tettek nem igazodtak akkor és most sem a Fidesz által eltorzított választási rendszer valóságához. Nem csupán a kimondottan külön utas Jobbik és LMP nem volt hajlandó a választás előtti megegyezésre, a baloldal kisebb-nagyobb pártjait is lekötötte az egymás elleni taktikázás. Viták így az ellenzéki pártok között is elsősorban arról voltak csak, hogy hogyan, milyen módon lenne érdemes összefogni.
Ezt a helyzetet a Fidesz nagy felhatalmazással elnyert kétharmados győzelme teremtette meg 2010-ben, majd a jelentősen kisebb felhatalmazással, viszont a választási törvény magára szabásával elnyert újabb kétharmados siker erősítette meg 2014-ben. A Fidesz egyik választáson sem adott programot. Az idén sem. Vezetői nem állnak ki vitára, nem nyilatkoznak a független sajtónak, és menekülnek az olyan helyzetek elől is, amikor a nép megszólalhatna (vasárnapi nyitvatartás, olimpia – mindkét népszavazás elől meghátráltak). Az ellenzék jelentős része eközben szintén nem értékekről vagy a jövőről, hanem szavazási-jelöltállítási taktikákról vitázik. Nem utolsósorban arról, hogy végül kinél maradjon a „feketepéter”, kire lehessen rákenni a Fidesz újabb győzelmét, ha megszületik.
A 2018-as választás tétje, hogy belesüllyedünk-e hosszabb időre a vita nélküli állapotba. Magyarországnak a jelen helyzetben igenis leginkább érdemi vitára van szüksége, arra, hogy ne virtuális politikai témák és gumicsontok, virtuálisan gerjesztett problémák, kéthavonta váltogatott apokalipszisvíziók határozzák meg a politikai közbeszédet. Hogy a választópolgároknak ne a hazánkba nem is érkező, és ha mégis ideérkező, akkor itt maradni nem akaró bevándorlók ügyét kelljen a legfontosabbnak érezniük, illetve azon lamentálniuk, hogy az előző huszonöt év levitézlett figurái közül kinek adjanak még négy év kényelmet a parlamentben.
Ha a Fidesz ismét nagy arányban nyer, a következő négy–nyolc évben tovább süllyedünk a gyűlöletkeltés mocsarába, miközben egyre több közpénz vándorol kormányközeli zsebekbe. A központi akarat pedig továbbra is vita nélkül szabhatja meg az ország irányát. Ha a Fidesz nem nyer kétharmaddal, vagy esetleg kisebbségbe kerül – és így kisebbségi kormányzásra vagy koalíciókötésre kényszerül –, akkor máris beljebb vagyunk egy lépéssel. Hiszen ebben az esetben alighanem vitára és érvelésre kényszerül.
Ugyanígy segítené az előrelépést, ha a következő választáson egyértelmű erőviszonyok alakulnának ki az ellenzéken belül. A közvélemény-kutatások alapján mind az Együtt, mind a Momentum esélytelennek látszik az ötszázalékos küszöb elérésére, de az MSZP és a Párbeszéd is izgulhat az összefogás után, hogy meglesz-e a tíz százalék. Ha pedig az ellenzék valamilyen módon mégis kormányt tud alakítani április 8. után, akkor pláne előrébb lépünk. Legyen az a kormány bármennyire törékeny – vagy akár rövid életű – a fideszes médiatúlsúly és az egyes intézmények élén álló potentátok szorításában. Abban az esetben ugyanis az ellenzék is felszabadulna a mindent bénító összefogásmantra varázsa alól, és érdemi viták kezdődhetnének a felek között.
