A választás tétje: visszatér-e az élet és a vita a magyar politikába

Van egy központi akarat és narratíva. Vita, párbeszéd, diskurzus ellenben egyáltalán nincs.

Ez a fideszes gépezet aztán bekebelezte, központosította vagy jelentéktelenné tette az elvileg független szervek és intézmények jelentős részét. Ideszámolhatjuk teljes egészében az ügyészséget, a médiahatóságot, a jegybankot, a számvevőszéket, részben az Alkotmánybíróságot, a parlamentet, valamint a választási bizottságot. De itt kell megemlítenünk az oktatás centralizálását és az önkormányzatiság részleges felszámolását is. Fidesz-közeli vállalkozók kezébe került közben a hazai sajtó jelentős része – így a központi üzenet most már a közmédiától kezdve online portálok tucatjain, valamint országos és kábeltévéken keresztül az összes vidéki lapig ömlik a magyar polgárokra. 

A központi üzenet most az, hogy ha nem a Fideszre szavaz az ország, akkor az ellenzéki pártok (akik mind Soros György ügynökei) bevándorlóországgá teszik hazánkat. Egyéb üzenet nincs, csak ez a fikció, azzal, hogy a Fidesz szerint ez esetben minden forrást, az összes pénzt az idegenekre kell majd költeni. Ez az egyetlen kampánytéma, amellyel a kormányoldali gépezet egyetlen csápjának talpasai sem vitatkoznak, és egyikük sem ajánl mást, csak gyűlölet- és félelemkeltést. (Hol van már Hódmezővásárhely, amely után a legkeményebb fideszes potentátok is pedzegették, hogy elég volt az egybites sorosozásból? A fellobbanni látszó polémia lángjait két nap alatt eltaposta a központi direktíva.) 

A széles értelemben vett ellenzéki oldalon eközben 2014-ben és 2018-ban is egy narratíva körül forgott és forog minden: le kell váltani Orbán Viktort. Bár a szavak szintjén mindenki erről beszélt, a tettek nem igazodtak akkor és most sem a Fidesz által eltorzított választási rendszer valóságához. Nem csupán a kimondottan külön utas Jobbik és LMP nem volt hajlandó a választás előtti megegyezésre, a baloldal kisebb-nagyobb pártjait is lekötötte az egymás elleni taktikázás. Viták így az ellenzéki pártok között is elsősorban arról voltak csak, hogy hogyan, milyen módon lenne érdemes összefogni. 

Ezt a helyzetet a Fidesz nagy felhatalmazással elnyert kétharmados győzelme teremtette meg 2010-ben, majd a jelentősen kisebb felhatalmazással, viszont a választási törvény magára szabásával elnyert újabb kétharmados siker erősítette meg 2014-ben. A Fidesz egyik választáson sem adott programot. Az idén sem. Vezetői nem állnak ki vitára, nem nyilatkoznak a független sajtónak, és menekülnek az olyan helyzetek elől is, amikor a nép megszólalhatna (vasárnapi nyitvatartás, olimpia – mindkét népszavazás elől meghátráltak). Az ellenzék jelentős része eközben szintén nem értékekről vagy a jövőről, hanem szavazási-jelöltállítási taktikákról vitázik. Nem utolsósorban arról, hogy végül kinél maradjon a „feketepéter”, kire lehessen rákenni a Fidesz újabb győzelmét, ha megszületik. 

A 2018-as választás tétje, hogy belesüllyedünk-e hosszabb időre a vita nélküli állapotba. Magyarországnak a jelen helyzetben igenis leginkább érdemi vitára van szüksége, arra, hogy ne virtuális politikai témák és gumicsontok, virtuálisan gerjesztett problémák, kéthavonta váltogatott apokalipszisvíziók határozzák meg a politikai közbeszédet. Hogy a választópolgároknak ne a hazánkba nem is érkező, és ha mégis ideérkező, akkor itt maradni nem akaró bevándorlók ügyét kelljen a legfontosabbnak érezniük, illetve azon lamentálniuk, hogy az előző huszonöt év levitézlett figurái közül kinek adjanak még négy év kényelmet a parlamentben.

Ha a Fidesz ismét nagy arányban nyer, a következő négy–nyolc évben tovább süllyedünk a gyűlöletkeltés mocsarába, miközben egyre több közpénz vándorol kormányközeli zsebekbe. A központi akarat pedig továbbra is vita nélkül szabhatja meg az ország irányát. Ha a Fidesz nem nyer kétharmaddal, vagy esetleg kisebbségbe kerül – és így kisebbségi kormányzásra vagy koalíciókötésre kényszerül –, akkor máris beljebb vagyunk egy lépéssel. Hiszen ebben az esetben alighanem vitára és érvelésre kényszerül. 

Ugyanígy segítené az előrelépést, ha a következő választáson egyértelmű erőviszonyok alakulnának ki az ellenzéken belül. A közvélemény-kutatások alapján mind az Együtt, mind a Momentum esélytelennek látszik az ötszázalékos küszöb elérésére, de az MSZP és a Párbeszéd is izgulhat az összefogás után, hogy meglesz-e a tíz százalék. Ha pedig az ellenzék valamilyen módon mégis kormányt tud alakítani április 8. után, akkor pláne előrébb lépünk. Legyen az a kormány bármennyire törékeny – vagy akár rövid életű – a fideszes médiatúlsúly és az egyes intézmények élén álló potentátok szorításában. Abban az esetben ugyanis az ellenzék is felszabadulna a mindent bénító összefogásmantra varázsa alól, és érdemi viták kezdődhetnének a felek között.