Szerinte nincs ebben semmi különös. Ez az írás sem fog tetszeni neki, tudom, mert megmutattam, és ugyan nem akart megbántani, de kényszeredetten csak kibökte: Hú, ez dicshimnusz! Pedig nem az. Ez a valóság. És a legszebb az egészben, hogy nem a madár röpte, hanem bármelyikünk számára járható út. Alább legalább gondolatban tegyünk meg pár lépést rajta.
Ha egy hollywoodi filmben látom e jelenetsort, gúnyos mosolyra húzom a szám a túlcsorduló, már nem is életszerű érzelmek, az „amik” szokásos túlkapása miatt. Csakhogy mindez a szemem láttára történt így, Hargitafürdőn. Csaba autójával bevettük a cél előtti utolsó kanyart, megpillantottunk egy kislányt, aki egészen addig hintázott, amíg észre nem vette az ismerős kocsit. Akkor úgy vetette le magát, mint aki nyakát szegné, rohanni kezdett felénk, és több méterről ugrott a nem is remélt vendég nyakába. Onnantól mindkettejük számára megszűnt a külvilág, ezért Csaba akkor szólt újra hozzám, amikor már ismét úton voltunk:
„Ő Tündike. Még az első táborban ismertem meg, amit szerveztünk a Felvidéken a székely gyerekeknek. Ő volt a legkisebb, hétéves. A nagyobbak sokat évődtek a kicsikkel, elvettek ezt-azt tőlük, amit én persze visszavettem, és azt mondtam Tündikének, odaadom neki, ha cserébe ő is felajánl valamit. Erre egy szuszra elszavalta az Esküszünket (Nem a Nemzeti dalt, hanem Szőke István Attila versét – a szerk.), el sem akartam hinni. A nagymamájától tanulta. Azonnal a kedvencem lett, és a mai napig az maradt.”

Egy csoki karácsonyra
Nem egyedül. Már be is gördültünk Zetelakára, ahol tizenhét emberpalánta és a nevelőjük várta Csabát. Leírhatatlan tekintetekkel. Mint kiderült, azért, mert a roskadozó, a román hatóságok által lebontásra ítélt épületet Csaba és barátai – hangsúlyozta, elsősorban nem ő, a fő érdem Olajos Arnoldé és Réthy Kataliné – mentették meg, újították fel, leheltek bele életet. Nem is akármilyet. Ezek a népes és sokat nélkülöző, esetenként csonka családban élő kicsinyek mifelénk már alig tapasztalható derűvel és nyitottsággal fogadtak engem is, a „Csaba barátját”. Kisebb ajándékokat, labdákat vittünk nekik, csodálkoztam is, hogy játék helyett többen inkább leültek az asztalukhoz, és rajzolni kezdtek. A művek nekünk, nekem készültek, mert ők is adni akartak valamit.