– Ha azt nézzük, hogy 2010-12-ben a „mértékadó” közgazdászok szinte mindegyike rövid időn belül bekövetkező csődöt jósolt a kormány unortodox gazdaságpolitikája miatt, akkor természetesen a kabinet joggal lehet büszke magára. A makroszámok alapján nem lehet kudarcosnak mondani az utóbbi pár évben történteket. 2010-ben magam is üdvözöltem, hogy a kormány szakított neoliberális ortodoxiával. Azzal sem volt problémám, hogy nem kért az IMF-ből. A baj az, hogy az ország függőségét más szálakon erősítette: az említett energiafüggőség mellett a magánnyugdíjpénztárak bezúzása, a paksi hitel, a Belgrád–Budapest vasút nem csökkentetik, hanem növelik az államadósságot. A probléma az, hogy amit az elmúlt két-három évben láttunk bérnövekedésben, a makroszámok javulásában, fenntartható-e az uniós források és néhány összeszerelő-üzem teljesítménye nélkül. A kormány nagy kockázatot vállal, amikor fenntartja azt a szerkezetet, amiben nem egyszerűen a multinacionális szektor részaránya meghatározó, hanem gyakorlatilag néhány nyugat-európai autóipari érdekeltségre alapozza a gazdasági növekedést. A kormány szándékaitól és a magyar gazdaság tényleges teljesítményétől független tényező pillanatok alatt megmásíthatja ezt az impozáns adatsort. Abban sem hiszek, hogy hosszú távon felzárkózási pályára lehet állítani egy országot úgy, hogy egy összeszerelő-üzemet rendeznek be, amelyben hosszú távon nyomás alatt tartják a béreket, és nem invesztálnak a felsőoktatási képzésbe. Alapvetően a munkajogi szabályok gyengítésével, a szakszervezetek ledarálásával próbálnak külföldi befektetőknek vagy a hazai oligarcháknak kedvező környezetet kialakítani. Nem hiszek abban, hogy hosszú távon ez az ország felemelkedéséhez vezetne.