A máltaiak vették gondozásukba a fogyatékosokat Gödön

Csaknem kétszáz halmozottan sérült gyermek és felnőtt él a gödi Topházként elhíresült, ma már a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fenntartásában működő speciális otthonban. A máltaiak súlyos örökséget kaptak, ám rendkívül eltökéltek, és nemcsak szakmai elvárásnak, de lelkiismereti kötelességüknek is tartják, hogy mindent megadjanak az itt lakóknak, mindenkiből kihozzák a képességei szerinti maximumot.

Az itt élők többsége szellemileg a 3–6 éves gyerekek szintjén van, vagy annál is elmaradottabb Fotó: Kurucz Árpád

A sokat bírált zsúfoltságnak az épület adottsága az egyik oka, a másik, hogy sokkal többen élnek itt, mint amekkora az intézmény befogadóképessége. Az otthonban az ellenőrző hatóság döntése nyomán létszámstop van, amit részben ez magyaráz, másrészt az, hogy a már említett kormányhatározatban az is benne van: 2020-ig az itt élőket ki kell költöztetni és támogatott lakhatásban kell őket részesíteni. Ehhez a szeretetszolgálat forrást is kapott az államtól. Az ezzel kapcsolatos nehéz­ségekre még visszatérünk, ám előbb a saját szemünkkel is meggyőződünk arról, miért is gondolják úgy a máltaiak, hogy talán az utóbbi idők legnehezebb vállalkozásába fogtak, amikor a kezükbe vették az itt élők sorsának alakítását.

A fekvőbetegek részlegén kezdünk, itt tölt a hétből három napot a riport elején említett Emese (aki kivételes helyzetben van, mert rendszeresen hazaviszik) és még vagy kéttucatnyi nagyon súlyos állapotú sérült ember. A legfiatalabb hároméves, a legidősebb negyven is elmúlt. Nők és férfiak vegyesen fekszenek itt, betegségük miatt a legelképzelhetetlenebb testhelyzetben. Akit lehet, rendes ágyon fektetnek, kiültetnek, kocsiba tesznek, ám aki ki- vagy leeshet, annak egyszerűen a saját biztonsága érdekében muszáj rácsos ágyban lennie – magyarázza egyik kalauzunk, Srigánné Miszlai Mária, aki 23 éve, ezen a részlegen kezdett.

Az itt lakók egyáltalán nem képesek magukról gondoskodni – enni, inni, de még megmozdulni sem tudnak segítség nélkül. A takarók alól botszerűen vékony végtagok kandikálnak ki, de nem azért, mert nem kapnak enni, hanem azért, mert gyakorlatilag minden itteni fekvőbeteg súlyos izomsorvadásban szenved. A kiszolgáltatottságnak az a mértéke, amelyben ezek az emberek állapotuknál fogva élni kénytelenek, bőven kívül esik a többségünk által egyáltalán felfogható tartományon.

A folyosóra kilépve szinte szó szerint összefutunk a járóképes „fiúkkal”, akik éppen reggelizni mennek; akkora zajt csapnak, mint az óvodások, pedig itt, legalábbis a koruk szerint, a felnőttek vannak többségben. Az étkezőben egy Down-szindrómásnak tűnő, őszes hajú lakó egyik kezében vajas kenyeret majszol, a másikkal egy kisautót tologat az asztalon, az egyik szomszédja, egy ijesztően nagy fejű fiú csukott szemmel előre-hátra ringatja magát a széken, miközben falatozik, a másik hozzá sem nyúl az ételhez, a kezét a szája elé emelve meredten néz ránk, idegenekre.

Egy emelettel feljebb, a női részlegen, mint egy kollégiumban, megrohannak minket a lányok. Ki sikítva, más ugrálva fejezi ki örömét az érkezésünk felett. „Szeretem a fiúkat” – mondja egyikük, és kézen fogja kísérőnket, Szabó Bélát, az intézmény egyik új szakmai vezetőjét, akiről azután csak a gondozók tudják finoman leválasztani. De talán nála is népszerűbb Srigánné Miszlai Mária, aki nem csak hogy név szerint ismeri az összes itt lakót, de sokáig ennek a részlegnek volt a vezetője. Mindenkihez van egy jó szava, az ágyhoz kötötteket megsimogatja, megpuszilgatja, a járóképeseket megöleli.

– Ennyi idő után olyanok ők nekem, mint a gyerekeim – mondja, miközben a teraszra is kimegyünk együtt egy ott napozó nőhöz, akiről nem tudnám megmondani, hogy húsz- vagy negyvenéves. – Ő itt szeret lenni igazán, akár tél van, akár nyár, nem bírja a bezártságot. Viszont nem lehetünk vele állandóan, ezért kell a magas korlát a tetején hálóval, ami miatt lehet, hogy kívülről úgy nézünk ki, mint egy börtön, de nekik, nekünk ez jelenti a biztonságot – fogalmaz a gondozónő.

Az itt élők többsége szellemileg a 3–6 éves gyerekek szintjén van, vagy annál is elmaradottabb
Fotó: Kurucz Árpád

A lakók többsége szellemileg a 3–6 éves gyerekek szintjén van, vagy annál is elmaradottabb. Csak a töredékük jár óvodába, iskolába vagy dolgozik az intézményen belül (pelenkát hajtogat, a tálalókonyhában, a mosodában, esetleg a kertben ügyködik, rendbe teszi a saját lakókörnyezetét). A cél, hogy amennyire csak lehet, és ahogyan csak az egyén szintjén lehet, hasznosan töltsék el a lakók a napjaikat, és ennek érdekében mindenkiből kihozzák a képessége maximumát – erről már Szabó Béla beszél.

Ő egyébként nem titkolja, hogy egy állami szociális intézményből igazolt át a máltaiakhoz, ahová a brand és az vonzotta, hogy a szeretetszolgálat minden, a minőségi szakmai munkához szükséges személyi és tárgyi feltételt biztosít. Nyilván ennek is köszönhető, hogy a létszámhiány, ami a topházas időkben még 50 százalékos volt, mostanra már „csak” 20 százalék körüli. Ez sem kevés azonban, ezért annak érdekében, hogy a gondozottak ne szenvedjenek hiányt és a meglévő dolgozók se legyenek túlterheltek, ma már bérnővérek is dolgoznak az intézményben.

Ez a hely a máltaiak felfogásában tényleg nem csupán egy ápoló-gondozó, hanem egy rehabilitációs otthon is. – Nem létezik olyan, hogy fejleszthetetlen ember – hangsúlyozza Szilvásy Zsuzsanna, az intézmény vezetője. Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetője pedig úgy fogalmaz: nemcsak szakmai elvárás, hanem lelkiismereti kötelességük is, hogy mindent megadjanak az itt lakóknak, amire szükségük van, és mindenkiből kihozzák a maximumot. Majd hozzáteszi: – Hiszünk abban, hogy ezek az emberek is élhetnek úgy, akár egy családban, és nagyon jó abba kapaszkodni, hogy a jelenlegi állapotok csupán átmenetiek.

Biztonságuk érdekében egyes betegeket rácsos ágyban helyeznek el
Fotó: Kurucz Árpád

Annak érdekében, hogy ez így legyen, már elkezdődött a szakzsargonban kitagolásnak vagy „intézménytelenítésnek” nevezett folyamat, ami azonban messze nem olyan egyszerű, mint azt laikusként gondolnánk. Szilvásy Zsuzsannától megtudjuk: a gondozottak közül tizenegyen a kezdetektől, tehát több mint negyven éve itt élnek – a legidősebb és legrégebbi lakó most 53 éves –, itt nőttek fel, de a többiek közül is nagyon sokaknak több mint tíz éve ez az otthonuk – szó szerint is, mert Emesével ellentétben nem viszik haza, nem is látogatják őket. Mivel pedig súlyosan, illetve halmozottan fogyatékos (szellemileg és sok esetben mozgásukban korlátozott, hallás- és/vagy látáskárosult, epilepsziás, Down-szindrómás, autista és még nagyon sokféle problémával küzdő) emberekről van szó, akik a legkisebb változást is nehezen élik meg, rendkívül gondosan és körültekintően elő kell készíteni őket erre a nagyon nehéz folyamatra, még akkor is, ha abból alig értenek majd meg valamit.

De időt kell hagyni a most még aggódó szülőknek is arra, hogy belássák, szemernyivel sem lesznek kevésbé biztonságban a hozzátartozóik, ha a negyvenfős folyosókról, a zsúfolt szobákból egy-két szobás, nappalis magánházakba költöztetik őket, ahol emberi körülmények közé kerülnek, és végre térhez jutnak. A gondozókat mindeközben szakmailag kell felkészíteni egy részben másfajta gondozási feladatra, ez a folyamat szintén elkezdődött.

– Bármilyen durván is hangzik, mi nem csupán életben tartani szeretnénk ezeket az embereket, hanem ennél sokkal többet: rájönni arra, mi teszi jobbá, szebbé az életüket, és megadni nekik, amire szükségük van. Kérdezheti, miből gondoljuk, hogy annak, aki egész nap csak a plafont tudja nézni, mert nem képes másra, jobb lesz attól, ha egy lakóotthonban vagy családi házban teszi ugyanezt. Mi azonban nemcsak gondoljuk, hanem látjuk, tapasztaljuk is, hogy a lakókörnyezet nagyon erős lenyomatot hagy az emberen, legyen szó a mi esetünkben gondozóról vagy gondozottról, így számunkra ez a kérdés nem kérdés – teszi hozzá Morva Emília.

A fogyatékosok gödi otthonát ma már úgy hívják: a Gondviselés Háza. Az itt látottak alapján jó esély van arra, hogy ezeknek a hányatott sorsú embereknek végre valóban a gondját viselik.