Bibó István igazi demokrata volt, ezért nem félt

Negyven éve, 1979. május 10-én hunyt el Bibó István, a múlt század kiemelkedő magyar politikai gondolkodója. Sírfeliratának ő maga ezt javasolta: Élt három évet, 1945-től 1948-ig; talán leghíresebb gondolata szerint „demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni.

Forrás: MTI

Bibó István 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Kiskunhalasi értelmiségi családból származott, apja minisztériumi tisztviselő, majd – az 1920-as években – a szegedi egyetem könyvtárának igazgatója volt. Bibó István Szegeden, a piaristáknál járt gimnáziumba, majd 1933-ban a Tisza-parti városban, a Ferenc József Tudományegyetemen szerezte meg a jogtudományi, egy évre rá az államtudományi diplomát. Bécsi és genfi tanulmányútja után a királyi ítélőtáblán kezdte meg pályáját.

1938-ban az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője lett, 1940-ben egyetemi magántanárrá nevezték ki. A polgári demokrata értékeket valló Bibó részt vett az 1937-ben zászlót bontott Márciusi Front kibővített programjának megfogalmazásában. 1940-ben vette feleségül Ravasz László református püspök, pedagógus, történész leányát, házasságukból három gyermek született. A második világháború évei alatt háttérbe vonult, a német megszállás utáni időkben azonban – menlevelek hamisításával – közreműködött a zsidók és a politikai foglyok menekítésében. A nyilasok emiatt hatalomátvételük után, 1944 októberében letartóztatták, de amikor „átmeneti intézkedésig” kiengedték, illegalitásba vonult, a Református Teológiai Akadémia pincéjében bujkált családjával.

A háború után Erdei Ferenc belügyminiszter a minisztérium közigazgatási főosztályának vezetését bízta rá, együtt dolgoztak a közigazgatás reformtervezetén. Bibó 1946-ban akadémikus és a szegedi egyetem tanszékvezető tanára, majd 1950-es elbocsátása után a budapesti Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett.

'56-ban egyedüli miniszterként maradt a parlamentben a szovjet invázió idején

Az 1956-os forradalom idején részt vett a Petőfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt szervezésében, november 3-án államminiszterként bekerült Nagy Imre koalíciós kormányába. A másnapi szovjet katonai intervenció után a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselőjeként kiáltványt fogalmazott meg. Ebben felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”. A következő napokban tervezetet készített „a magyar kérdés kompromisszumos megoldására”.

Nem bocsátott meg neki a kádári kommunista hatalom

1957 májusában letartóztatták, egy év múlva „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével elkövetett bűntettek miatt” életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1963-as amnesztiával szabadult, s 1971-es nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott, kezdetben fizikai munkát végzett,élete végéig publikációs tilalom alatt állt.

1979. május 10-én, 68 éves korában halt meg Budapesten, temetése az ellenzék különböző áramlatainak első nyílt fellépése volt. Illyés Gyula gyászbeszédében úgy jellemezte: „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni egy eredeti szellemi, művészi mozgalomnak. Amelynek írói jobbára ösztönösen egy katasztrófába sodort népréteg és egy katasztrófa előtt álló ország ügye mellé álltak: fölismerve és vállalva, hogy van hely és kor, amidőn a szép és az igaz elválaszthatatlan szolgálata cselekvést parancsol”.

Fotó: MTI/reprodukció

Bibó István jogbölcselettel, nemzetközi joggal, a közigazgatás, az államelmélet, a politikatörténet kérdéseivel foglalkozott. Legjelentősebb munkái 1945 és 1948 között születtek, ezekben főként a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásait vizsgálta.

A magyar demokrácia válsága című 1945-ös írása még bízott abban, hogy létrejöhet „az angolszász és a szovjet demokrácia szintézise”. Az embertelenség minden formáját elítélve ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os műve a hasonló sorsú térségbeli államokkal összevetve vizsgálta a magyar fejlődés ellentmondásait, a megkésettségből eredő torzulásokat. Demokrácia koncepciójának fontos része a lélektani-tudati tényező: a nép tudja, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. A demokrácia lényege Bibó szerint az emberi szabadság és az emberi méltóság érvényesülése, a kényszert az uralom gyengeségének tartja.

Az 1948-as Zsidókérdés Magyarországon a népirtásért viselt magyar felelősséggel nézett szembe. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás fejlődés szerint a krízisekből való meddő kitörési kísérletek alkati torzulásokat hoztak, s a 20. században e görcsök és torzulások sodorták zsákutcába az országot. Utolsó műve, Az európai társadalomfejlődés értelme életművének szintézisét adja.

Írásai 1948 után nem jelenhettek meg, külföldre sem mehetett, így neve a világban szinte ismeretlen. Feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye viszont idehaza óriási hatással volt az értelmiség gondolkodására, életműve, szelleme bekerült a köztudatba.

Halála után személye összekötötte az '56-os- és a rendszerváltó nemzedéket

Bibó István keresztény szellemiségű, demokrata gondolkodó volt, aki képes volt koherens rendszerbe rendezni a különféle értékeket. Gondolatai értelmiségiek tucatjaiban keltették fel a változtatás igényét, jelentős szerepet játszottak a kibontakozó rendszerváltozásban. A halála után szamizdatban kiadott Bibó-emlékkönyv (1980) az ellenzéki csoportok együttműködésével született; személye összekötötte az 1956-os nemzedéket és a rendszerváltó értelmiség generációját.

1990-ben posztumusz Széchenyi-díjat, 1998-ban Magyar Örökség díjat kapott, szobra 2005 óta áll a Duna-parton.

Nevét viseli – többek közt – az ELTE jogász és politológus szakkollégiuma, amely a Fidesz tulajdonképpeni bölcsője.

Bibó István mellszobra budapesti a Széchenyi rakparton, a Parlament közelében látható
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba