Az erős családok menthetik meg a keresztény Európát

A cölibátust ajándéknak, a technikai vívmányokat pedig áldásnak tartják azok a lapunknak nyilatkozó kispapok, akiket szombaton szenteltek fel. A lelkipásztoroknak nincsenek komoly félelmeik a hivatásuk jövője miatt, attól azonban tartanak, hogy meg ­tudnak-e felelni a szaporodó kihívásoknak, és képesek lesznek-e megvédeni az egyházat a támadásoktól.

A felszentelt lelkipásztorok teljes egészében az Úrnak és az egyháznak áldozzák életüket Fotó: Kurucz Árpád

Június hagyományosan a papszentelések hónapja, ezekben a hetekben harmincöt újmisés pappal gazdagodik a Magyar Katolikus Egyház. Szombaton a debrecen–nyíregyházi, az Egri Főegyházmegyében és a Váci Egyházmegyében összesen hét áldozópapot, két szerpapot, hét átmeneti és egy állandó diakónust szenteltek fel. Köztük a Nógrád megyei Mohoráról származó, 25 éves Bógár Zsoltot, aki mostantól áldozópapként járja a krisztusi utat.

– Nem tipikus hívő családban nőttem fel. Hála az Úristennek, mert így nem egy keretek közé szorított vallásosságot kaptam a szüleimtől, hanem ebben egyfajta szabadságot éltem meg. A szüleim vallásosak voltak, de fiatal családosként kikoptak a templomból. Nyolcéves voltam, amikor először mentünk szentmisére, a dédnagymamám vitt el, mondván, készülni kell az elsőáldozásra. Ettől kezdve ott ragadtam, a ministránsszoknyából nőttem bele a reverendába. Nagy hatással volt rám Zöldi Sándor segédlelkész személye, ő imádságos pap volt, de ugyanakkor nagyon laza is – mondja Bógár Zsolt, akinek a szülei kezdetben vonakodtak attól, hogy egy szem fiuk pap legyen. Ám amikor a fiatalember hatodikos volt, elvitte az édesanyját egy nagyböjti lelkigyakorlatra. Az asszony ott megtért Istenhez, és ettől kezdve a szülei mindenben támogatták a fiukat. – Én pedig úgy érzem, hogy a helyemre kerültem, azért akartam pap lenni, mert boldog akarok lenni, és ez sikerült is – teszi hozzá.

Átlagos vallásos családból származik Barta Márton is, akit szombaton Egerben szenteltek fel átmeneti diakónusnak. Ahogy mondja, az ő szülei a legtöbbször eljárnak szentmisére, de nem mélyen vallásos emberek. – Hetedikes-nyolcadikos lehettem, amikor egy misén, átváltoztatás közben először fogalmazódott meg bennem az érzés, milyen jó lenne, ha én is papként szolgálhatnám az Urat és az egyházat. Ám amilyen hirtelen jött a gondolat, olyan gyorsan is távozott, majd legközelebb az érettségi környékén került elő újra a téma. Be is adtam a jelentkezésemet az Egri Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézetbe, ahová felvettek. Később azonban meginogtam a hitemben, ráadásul szerelmes is lettem, így két év és egy hét után elhagytam a szemináriumot – meséli Barta Márton.

A fiatalember ezután négy évig dolgozott, bulizott, és kereste a boldogságot, az élete célját. Végül 2015 májusától, mint fogalmazott, olyan erősen hívta az Úr, hogy egy lelkigyakorlat után, 2016-ban kérte újbóli felvételét a szemináriumba. Szerinte a Szűzanya közbenjárása is kellett ahhoz, hogy visszataláljon az Úrhoz.

Leköpték, becsmérelték a reverendában

Más utat járt be Sziklai Dávid, akit szombaton Debrecenben szenteltek fel áldozópappá. Az 1993-ban született fiatalember családja Debrecenben lakott, majd az édesapa halála után Nyíregyházára költöztek. Ateista közegből került vallásos környezetbe, az édesanyja családja ugyanis nagyon vallásos volt, magától értetődő volt, hogy templomba jártak. A különbség az volt, hogy a család egyik fele görög-, a másik pedig római katolikus volt, Sziklai Dávid így mindkét rítust megismerte.

A felszentelt lelkipásztorok teljes egészében az Úrnak és az egyháznak áldozzák életüket
Fotó: Kurucz Árpád

– Óvodáskoromban kezdtem el ministrálni, akkoriban azonban még csak érdeklődtem a papi hivatás után, általános iskolás éveimben a történelem vonzott igazán. A szentmise családi program volt, ami akkor még nem igazán adott semmi pluszt, mindig vártam a szertartás végét. Hatodikos koromban újra elkezdtem ministrálni, és akkor ismét előjött a papság gondolata, de már erőteljesebben. Amikor eljött a továbbtanulás ideje, többek javaslatára a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimná­ziumba felvételiztem, ahol nagyon jó közösségbe kerültem. Egyre inkább megtaláltam az utamat, elmélyítettem a hitemet, és mind több szolgálatot vállaltam. Közben a papság mellett a szerzetesség gondolata is felmerült bennem, míg végül egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton ki tudtam mondani az igent az Úr hívó szavára – jegyzi meg Sziklai Dávid. A kispap kitér arra, hogy a gimnáziumi éveket nagy szerelmek is tarkították, de egyik sem volt olyan erős érzés, mint a Jóisten iránti szeretete.

A három fiatalember egybehang­zóan állítja: nincs bennük komoly félelem a papi hivatás miatt, de több dologtól tartanak. Bógár Zsolt például attól, hogy miként tudja majd megvédeni az egyházat, a papságot a támadásoktól.

– Sajnos a pedofíliával, a homosze­xualitással, az anyagiassággal kapcsolatban felhozott vádak sok esetben igazak, amelyek miatt nem győzünk bocsánatot kérni, de az általánosítás borzasztó. Engem is köptek már le, amikor reverendát viseltem, és durván becsméreltek, pedig nem is ismertek. Emiatt a kérdés ott van bennem, hogy ez a társadalmi miliő mennyire fogja megnehezíteni a hivatásomat – árulja el Bógár Zsolt.

Barta Mártonban amiatt van némi félsz, hogy vajon úgy fogja-e végezni a hivatását, ahogy Krisztus akarja. Szavai szerint nincsenek biztos pontok az emberek életében, és ez komoly gond. Hozzáteszi: a kiürülő templomok csak a felszínt jelentik, a mélyben az húzódik meg, hogy hiányoznak az erős, értékek mentén működő családok, ­emiatt nem születnek gyermekek sem, ezért kevés a pap is.

Sziklai Dávid azt mondja, hogy a hivatásában szabadságot él meg, és nem félelmet, ennek ellenére azért ő is lát kihívásokat maga előtt. – Kérdés, hogyan tudok majd tanítani, hogyan tudom megszólítani az egyháztól távol levő embereket, és miként tudok megfelelni a vidéki vagy éppen a városi környezetben. Foglalkoztat az is, hogyan tudom majd egyszerre szeretettel megszólítani a legegyszerűbb és a legműveltebb embereket – fűzi hozzá.

Bibliát is lehet okostelefonon olvasni

A cölibátust, a papi nőtlenséget nem akadálynak, hanem segítségnek élik meg a kispapok, amit nem rájuk kényszerítenek, hanem önként vállalnak. Úgy vélik, a legtöbb férfit nem a cölibátus tartja vissza a papi hivatástól, esetleg minden tizedik érdeklődő említi ezt problémaként. Bógár Zsolt hangsúlyozza: a mai világban, amelyben a szexualitás mindent elképesztően behálóz, a méltó módon megélt cölibátus fáklya kell hogy legyen. A kispapok azt is kiemelik: ha nős emberként gyermekeik lennének, akkor nem tudnának száz százalékban az egyházra koncentrálni, vagy fordítva, a papi hivatás látná kárát, ha a családdal törődnének.

Bógár Zsolt elismeri ugyanakkor, hogy mivel ők is egészséges emberek, bennük is van szexuális vágy. Ezt azonban nem elnyomják magukban, mert az szerinte betegséghez vezetne, hanem az abból fakadó erőt alárendelik a szolgálatuknak.

Barta Márton is úgy gondolja, a cölibátus tartópillér a szabados világban. – A cölibátus a hűségnek, a teljes önátadásnak és az embereken keresztül az Istennel való szeretetkapcsolatnak a jele, míg a házasságban ez a családtagokon keresztül valósul meg. Másrészt azt látom, hogy bár a görögkatolikusok nősülhetnek, náluk sincs több kispap – teszi hozzá.

Sziklai Dávid azt emeli ki, hogy napjainkban az elköteleződés válságban van, egyre kevesebben mernek házasságot kötni, hivatást választani. Ha mégis megteszik, nem maradnak hűek a döntésükhöz. – Az elköteleződés a papot is segíti a hivatásában, és ki tudunk teljesedni. Lehettem volna görögkatolikus pap, és akkor nősülhettem volna, engem azonban a Jóisten arra hívott, hogy teljesen neki szenteljem az életem, és vállaljam ezt az áldozatot. Ez szabadságot is jelent, mert ha a főpásztorom úgy dönt, hogy másik helyen kell folytatni a szolgálatomat, akkor nem borul fel a családi élet körülöttem. A feleségemnek nem kell munkahelyet, a gyermekeinek pedig óvodát, iskolát váltani – mondja.

Nem félnek a hivatásuk miatt, de sok kihívásra számítanak

A digitalizáció, az informatikai forradalom kapcsán mindhárom kispap úgy véli, hogy az egyház alapvetően áldásként, ajándékként tekint a technikai vívmányokra, de csak akkor, ha ezeket az eszközöket jóra használjuk. Szerintük pozitív, hogy minden információt elérünk, csak nagyon nehéz szétválasztani a hasznost és a haszontalant. Barta Márton azt tapasztalja, hogy sok fiatal képes jó döntést hozni, és így a krisztusi fény át tud sugározni a különböző felületeken keresztül. Sziklai Dávid is azt emeli ki, hogy a telefon tud imaeszköz lenni, el lehet érni rajta keresztül a Szentírást vagy éppen az imádságokat, zsolozsmákat. – Ám ha valaki csak lóg az okostelefonon, akkor az fontos dolgoktól, személyes kapcsolatoktól veheti el az időt. Ugyanakkor persze a közösségi oldalakat is lehet kapcsolatfenntartásra használni – fűzi hozzá.

Egyre abnormálisabbá válik a világ

A kispapok azt azonban nem tudják elképzelni, hogy évtizedek múlva valaki okostelefonon keresztül kövessen egy misét, mert ahogy mondják: más a profán és a szent közeg, még ha a profánt is meg lehet szentelni. Bógár Zsolt azt is kiemeli, hogy a hit megéléséhez szükség van a személyes kapcsolatokra is, ezek szerinte elengedhetetlenek.

– Manapság azért veszítik el az emberek a gyökereiket, a humanitásukat, mert nincsenek személyes emberi kapcsolataik. Minden virtualizálódik, a világ abnormálissá válik, de talán ez a helyzet az egyház kezére játszhat. Lassan már a normális lesz a feltűnő, és így érdekessé is válhat az emberek számára. Ilyen értelemben nekünk, keresztényeknek meghökkentőnek, de nem erőszakosnak kell lennünk a jövőben. Az lenne az üdvös, ha az emberek maguktól kérdeznék meg, hogy mi miért vagyunk ilyen jók – hangsúlyozza Bógár Zsolt.

S hogy milyen lesz Magyarország, Európa és a kereszténység néhány évtized múlva, amikor a most felszentelt kispapok idősödő atyaként szolgálják majd az egyházat? Erre a kérdésre nagyon nehezen adnak választ, egyikük talán fél percet is gondolkodik, mire megszólal.

Barta Márton nagyot sóhajt, majd úgy fogalmaz: egy hajszálnyi esélyt lát arra, hogy a keresztény Európa megmaradjon. – A népvándorlással olyan folyamatok kezdődtek el, amelyek visszafordíthatatlanok lehetnek. Fel kellene ébrednünk, mert nem kereshetjük máshol a segítséget, csak egy radikális megtérésen keresztül Jézus Krisztusnál – mutat rá Barta Márton. Újabb fél perc gondolkodás után hozzáfűzi: – Európa a szabadossággal a pusztulásba hajszolja önmagát, és erről mi, emberek tehetünk. Szerinte ezért is van szükség erős családokra, mert abból gyermekek születhetnek, ebben az esetben többen lesznek papok, és a kereszténység új erőre kaphat. Az élet kultúráját, magát Jézus Krisztust kell választanunk.

Sziklai Dávid is úgy fogalmaz, a mostani és a következő generációkon múlik, hogyan alakul a jövő. A kispap kihívásnak tartja az elöregedő falvak szolgálatát, az ottani közösségek felrázását, megerősítését, főként akkor, ha a jövőben is nagy lesz a pap­hiány. Emellett szerinte a nagyvárosokhoz kötődő tevékenységek ellátása is komoly feladatot jelenthet majd.

Bógár Zsolt ezt emeli ki, hogy az emberekben megvan és meglesz a vágy a spirituálisra, a természetfölöttire, nekik, papoknak pedig el kell vezet­niük az embereket a Jóistenhez, és meg kell tanítaniuk nekik, hogy nem a vagyon, hanem a szeretet, a gyermekek, az emberi kapcsolatok jelentik az értéket.

– Úgy képzelem el a jövőt, hogy ha ilyen kevés pap lesz, akkor az atyák a falvakban élő, képzett világi testvérekkel tarthatják majd a kapcsolatot, képezhetik őket, akik majd a kis közösségeikben elérhetik a többieket. Ők adhatnak új lendületet az egyháznak – jegyzi meg a kispap, aki egyben biztos: amíg világ a világ, egyház lesz, hiszen az értünk feltámadt Jézus Krisztus él, akihez a papoknak el kell vezetniük az embereket.