Sopronban más fesztivál is volt

Bármekkora is ez a most dübörgő soproni VOLT fesztivál, volt itt egy másik „fesztivál” is, az még nagyobbat szólt. Ebben meg is egyezünk Soproni Horváth Lajos barátommal, kollégámmal, mielőtt nekivágunk az időutazásnak, és elindulunk a „terepre”.

A műszaki zár felszámolásáról 1989 februárjában állapodott meg Németh Miklós és Franz Vranitzky Fotó: Fortepan/Szigetváry Zsolt

Hogy eljussunk az épp harminc évvel ezelőtti, 1989. június 27-i fesztiválig, Horn Gyula és Alois Mock közös show-műsoráig, meg kell tennünk néhány kanyart. Hosszú volt az út, mire a magyar és az osztrák külügyminiszter nagy sajtócsinnadratta közepette átvágta a két ország között feszülő, rozsdálló szögesdrót kerítést. A vasfüggönyt. Vasfüggöny.

Aki tudni szeretné, hogyan csinált Magyarországból karámot a Rákosi- és a Kádár-kor 1949-től 1989-ig, annak okvetlenül meg kell néznie Goják Sándor Vasfüggöny Múzeumát a Szombathely melletti Felsőcsatáron. A tárlat gazdája sorállományú határőrként szolgált a környéken még a hatvanas évek második felében. Tanúja volt a ketreckészítés és -használat minden csínjának-bínjának. Negyven év szögesdróttörténete – ezt a címet is adhatná a szabadtéri tárlatnak, amelynek megtekintése szinte sokkolja az embert. Látni azt a rengeteg, kéjes furfangot, amit a menekülő emberre vadászó hatalom bevetett, egyszerre elképesztő, irtózatos és elszomorító. Aki még hisz a szocializmus emberarcúságában, nézze végig Goják szabadtéri vasfüggöny-bemutatóját.

Múzeuma néhány évig Csapó Imrének is volt a Sopron melletti Felsőrákoson. A Páneurópai piknik 20. évfordulóján nyitotta meg 2009-ben. Az egykori határőr-tiszthelyettesnek kemény a kézszorítása. A kertjében ülünk, vasfüggönyös fotókat nézegetünk. Azt mondja, sok újságíró túlszínezi a határ körül történteket. Ha hiteles cikket akarok írni, be ne dőljek a mendemondáknak. A fele sem igaz.

Rajka környékén kezdték a bontást. Azért épp ott, hadd lássák a közelben állomásozó szovjet megszállók is, miben töri a fejét a magyar kormány. Németh Miklós akkori miniszterelnök joggal tartott Magyarország elszigetelődésétől a keleti blokkon belül. Már­cius elején föl is tette a kérdést Gorbacsovnak: mit lépne, ha elbontanánk a vasfüggönyt? A szovjet pártfőtitkárt csak annyit mondott: 1956 nem ismétlődik meg.

Kellett-e több? Akkor már elhangzott Pozsgay Imre népfelkeléses nyilatkozata, Kádárt már leléptették a színről. Pártok alakultak. Tavaszodott. Mellesleg Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky osztrák kancellár már 1989 februárjában megegyezett a határzár megszüntetéséről. Pár nappal később az MSZMP Politikai Bizottságának sápadt tagjai is beleegyeztek a bontásba. A szögesdrótokban bízó elvtársakban elpattant valami…

Azt már Nagy Lászlótól, a Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány titkárától, egykori piknikszervezőtől tudom, hogy a határőrség úgy tervezte, nagyjából egy év szükséges a bontáshoz – ehhez képest meglepően gyorsan haladt a munka. Május másodikán kezdték, és a nyár elejére, amikor a két külügyminiszter meghirdette az ünnepélyes kerítésvágást, gyakorlatilag már nem volt drót az oszlopokon. Sőt, oszlop se. Úgy kellett a műszaki katonáknak visszaállítani az eredeti állapotot egy pár méteres szakaszon. Az átkosban vagyunk. Ki ne értene a svindlihez?

A műszaki zár felszámolásáról 1989 februárjában állapodott meg Németh Miklós és Franz Vranitzky
Fotó: Fortepan/Szigetváry Zsolt

A kerítésvágós fotók megtették a hatást. Keletnémet turisták tömegei indultak el nyomban Magyarország felé „nyaralni”. Turisták? Dehogy! Dacos, kialvatlan szemű, ágrólszakadt emberek. A végnapjait élő keleti blokk legnyomorultabbjai.

Ahol már lebontották a szögesdrótot, a sikeres átjutáshoz mindössze annyi kellett, hogy szemfüles legyen a menekülő, meg elég gyors. Családos embernek asszonnyal, gyerekkel esélye sem lehetett, a határőrök hamar utolérték. Másoknak annál több. Főképp, amikor rájöttek, hogy a bakák legtöbbje csak ímmel-ámmal ered a nyomukba.

– Mi várt az elcsípettekre? – kérdem az obsitos határőrt.

– Semmi. Elengedtük őket. Ez volt a parancs. Persze újra próbálkoztak, volt, aki többször is…

– Korábban az ilyesmit szigorú eljárás követte. Hazatoloncolás, odakint meg börtön, hasonlók. Hogyan élte meg ezt a „lazulást” egy hivatásos határőr? Úgy értem, emberileg...

Kicsit kiesik a ritmusból, de nem kerüli meg a választ.

– Szolgálat után, odahaza az ember sok mindent másképpen lát…

(Nem hencegésképp, de 1989-ben, azokban a napokban magam is megpróbáltam „átszökni” a soproni határnál, hogy hitelesebb legyen a riportom. Kicsit zsivány is lehet az újságíró, kivált, ha még abban a korban van… Kocsimmal félreállva gyalog indultam el az erdős vidéken Ausztria irányába. Nem jutottam messzire, talán száz métert tettem meg, mikor a bokrok mögül két kiskatona lépett elő. Amikor tisztáztam magam, együtt nevettünk. Az elcsípett németek sosem nevettek.)

A bontás híre hatalmas felzúdulást okozott Nyugaton. Az NDK-ban meg riadalmat. A Berliner Zeitung budapesti tudósítója arról „tájékoztatta” a hozzánk utazni akarókat, hogy „problémákkal küzd a magyar idegenforgalom”, nagy a zsúfoltság a Balaton mellett, romlott a szolgáltatások színvonala, ráadásul az árak is emelkedtek, a nyaralók képtelenek lesznek megfizetni a szálláshelyeket. Más nem jutott az eszükbe.

Lajos azt mondja, okvetlenül menjünk föl az emlékhelyhez. Már csak a fíling miatt is, meg hát úgy riport a riport.

A város szélén fekvő dombos parkféle tetejére kell felballagnunk, itt áll már-már eldugva az emlékmű. Szépnek nem mondanám, olyan semmitmondó. „Ezen a helyen vágta át Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter 1989. június 27-én az úgynevezett vasfüggönyt.” Talán azért semmitmondó, mert ez a történet nem a két politikusról szólt. Viszont tisztán idehallatszik a soproni harangszó.