23°C Huba 2022. augusztus 19. 
– Tizenöt évvel ezelőtt, 2004. december 5-én tartották Magyarországon a kórház-privatizációról és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló ügydöntő népszavazást, amely eredménytelenül zárult. Emlékszik arra, hogy hol és milyen körülmények között értesült a népszavazás eredményéről?
– Aznap Pécsett voltam, ahol magam is szavaztam, így otthon szembesültem az eredménnyel. Azt már előzőleg érzékelni lehetett, hogy a társadalom rendkívül megosztott a kérdésben, így a referendum kimenetele bele volt kódolva abba a másfél esztendőbe, ami megelőzte.
– Bár a referendumot két témában írták ki, a külhoni magyarokat érintő népszavazási kérdés jóval hangsúlyosabban volt jelen a sajtóban, a közbeszédben, és sokkal nagyobb érzelmi hullámokat váltott ki az eredmény is. Mit érzett akkor, amikor szembesült azzal, hogy a referendum elbukott?
– Borzasztó rossz érzés fogott el, mert tudtam, hogy elsősorban azok estek áldozatául a népszavazásnak, akik vétlenek voltak. Szégyent éreztem, mert kiszolgáltattuk a határon túl élő magyarságot a többségi társadalomnak. Olyan volt, mintha a saját családunkat tagadtuk volna meg. Emellett szomorú voltam, mert tudtam, az elbukott népszavazás miatt hosszú időre elveszítettük annak az esélyét, hogy a nemzet egységes közösséggé formálódhasson.
– A kettős állampolgárságról szóló népszavazás kérdésére összesen kevesebb mint hárommillió érvényes szavazat érkezett, ebből az igenek száma alig haladta meg a másfél milliót. Miért váltott ki ekkora érdektelenséget a referendum?
– Az akkori kormányzó pártok és az ellenzék egymásnak feszülése vehette el az emberek kedvét a szavazástól, és elsősorban azt tartom nagy problémának, hogy az MSZP és az SZDSZ képtelen volt megfelelően értékelni a helyzetet. Magam akkoriban többször hangot adtam annak a véleményemnek, hogy ha a politika addig nem tudta megoldani ezt a kérdést, akkor a kormányzó pártok elitjének nincs joga azt mondani az embereknek, hogy nemmel szavazzanak. Sajnos ezt a történelmi pillanatot nem ismerte fel az MSZP akkori vezetése, és a neoliberális irányt tette magáévá. Mellesleg erről magam is a televízióból értesültem, amikor a kormányzó pártok elnökei váratlanul kiálltak a sajtó elé, és közölték, hogy a „nem”-re fognak buzdítani. A dolog azért is volt furcsa, mert ebben a kérdésben az MSZP elnöksége előzőleg nem döntött. El tudom képzelni, hogy ha a vezetés erről tárgyalt volna, akkor más határozat születik, de miután az elnök megtette a bejelentését, a párt elitje beállt a sorba. Ma már, tizenöt év távlatából, úgy gondolom, hogy ha akkor a kormányzó pártok nem követik el ezt a több mint hibát, egyenesen bűnt, akkor a társadalom ma nem lenne ennyire megosztott. S ha a politikai elit ebben a kérdésben egységes lett volna, akkor a választók nagy része támogatta volna a kezdeményezést, így viszont sokan a lábukkal szavaztak, és nem mentek el voksolni.
– A témában valóban heves vitát folytattak a pártok. Ön akkor az MSZP egyik vezető politikusaként, az Országgyűlés házelnökeként tényszerűen a balliberális erők soraiban foglalt helyet, miközben minden bizonnyal a polgári oldal retorikájával értett egyet. Hogyan tudta ezt a képtelen helyzetet lélekben feldolgozni?
– Nagyon nehezen, de számomra az MSZP társadalompolitikai tagozata támaszt jelentett, amely a kampány idején szervezett egy konferenciát. Ide sok határon túli prominens személyt meghívtak, és én ott kimondtam, hogy lelkiismereti szavazást javasolok a választópolgároknak. A társadalompolitikai tagozat szintén úgy gondolta, hogy nem lehet az emberek nagy részének érzelemvilágával szembemenni. Ugyanis nemcsak a határon túli magyarokat szolgáltattuk ki, hanem a nemzeti érzelmű baloldali embereket is ellöktük magunktól. Sajnos a balliberális erők azóta sem nemzetben, hanem egy globális világban gondolkodnak.
– Ennyi év távlatából visszatekintve hogyan érzi: azzal, hogy lelkiismereti szavazást javasolt, elment a falig?
– Ma már úgy gondolom, hogy a népszavazást megelőző időszakban többet kellett volna foglalkozni ezzel a kérdéssel, és kitartóbban kellett volna képviselni az álláspontunkat. Nagy kérdés, hogy mi lett volna akkor, ha 2004 nyarán Medgyessy Péter maradt volna a kormányfő. Meglehet, egészen másképpen alakultak volna az események. Nem vagyok benne biztos, hogy ő belehajszolta volna a „nem” szavazat melletti kiállásba a kormányzópárti elitet.
– Volt az MSZP-n belül más is, aki a józan hangot képviselte, csak önnel ellentétben nem merte vagy nem akarta nyíltan vállalni a véleményét?
– Sokan voltak olyanok, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak. Az értelmiség egy része el is fordult a baloldali politikai elittől, és az MSZP-tagság lemorzsolódása is ekkor kezdődött el. Voltak ugyanakkor olyanok is, akik nemzeti érzelműek voltak, bűnnek tartották, amit a vezetés tett, de attól kezdve, hogy a pártelnök megtette a bejelentését, csendben beálltak a sorba. Egy biztos: azt a politikai sorsot, amit a baloldal azóta elszenvedett, saját magának köszönheti, mert szembement a társadalom többségével.
– Gyakoroltak önre párton belül nyomást, hogy ne lazítsa fel az MSZP hivatalosnak tekinthető, a kettős állampolgárság megadását elutasító véleményét?
– Voltak ilyen jellegű üzengetések, de nem nekem és a társadalompolitikai tagozatnak kellett kínosan érezni magunkat. Sokkal rosszabb helyzetben voltak azok, akik beálltak a pártvezetés retorikája mögé, de belül tudták, hogy politikai hiba, amit a baloldal elkövetett. Itt jegyezném meg, hogy 2009. december 5-én az MSZP választmányi ülésén felvetettem: az ötödik évforduló kapcsán kérjünk bocsánatot. Javasoltam továbbá, hogy adjunk be egy országgyűlési határozatot, amelyben kezdeményezzük, hogy a parlament foglalkozzon a kettős állampolgárság megadásának kérdésével. Válaszra sem méltattak, pedig ha ezt meglépték volna, akkor az MSZP elkerülhette volna a 2010-es, a Fidesz–KDNP kétharmadához vezető brutális választási vereségét.
– A határon túli magyarság az elbukott népszavazás után megüzente a balliberális oldal politikusainak, hogy lényegében nemkívánatos személyek, látni sem akarják őket. Ön volt az egyetlen, akire a „különutas” kampánya miatt ez nem vonatkozott.
– Igen, én 2004. december 5-e után is ellátogattam a határon túli területekre, és nemcsak Nagyváradra, hanem Marosvásárhelyre vagy éppen Kassára is. S annak ellenére, hogy tudták, az én álláspontom különbözött a balliberális politikai elit általános véleményétől, erdélyi fiatalok Marosvásárhelyen leforrázott szegfűt tettek az asztalomra, Kassán pedig, a Márai-szobor avatásán kifütyültek. Bár az utóbbi esetről később azt hallottam, hogy a tiltakozók Miskolcról érkeztek. Mindenesetre a baloldalra zúduló kritikákat nekem kellett elviselnem, mert egyedül én mertem közéjük menni.
– Emlékszik rá, hogy a referendum után mikor és hol járt legközelebb a határon túl?
– Ha emlékeim nem csalnak, akkor éppen Marosvásárhelyre látogattam először, ahol egyébként díszpolgár is lettem.
– Üzentek önön keresztül a határon túli magyarok a balliberális oldal politikusainak?
– Igen, természetesen rengetegszer megkaptam, hogy megtagadtuk őket, és kiszolgáltattuk a határon túli magyarokat a többségi társadalmaknak. Elmondták: szégyenkezve, szemlesütve kell járniuk az utcán amiatt, hogy ők már a sajátjaiknak sem kellenek. Olyan jeleneteket éltem át, amelyekre ember megindultság nélkül nem tud reagálni. Emlékszem egy sepsiszentgyörgyi taxisra, aki kiszállt az autójából, megölelt és sírva fakadt, de hasonló jelenetek zajlottak le más településeken, így például Csíkszeredán is. A bőrömön éreztem, hogy min mentek keresztül a határon túli honfitársaink.
– A népszavazást megelőzően ön a Magyar Szocialista Párt elnökhelyettese volt, és a nyár végén bejelentette, hogy indul az MSZP elnöki tisztségéért, majd alig két héttel később visszalépett. Később az is kiszivárgott, hogy nem vállalja a jelöltséget az MSZP elnökhelyettesi, illetve elnökségi tagsági posztjára. Volt összefüggés a referendum körüli viták és a párton belüli hátrébb lépése között?
– Néhány hónap alatt meglehetősen átrendeződött a politikai helyzet. A júniusi európai parlamenti választáson az MSZP „csak” kilenc mandátumot szerzett, emiatt a vezetés leköszönt. 2004 nyarán Medgyessy Péter lemondott a miniszterelnökségről, aminek nem örültem. Jött a váltás, és mint köztudott, én Kiss Pétert támogattam, mert azt vallottam, hogy ő jól menedzselte volna a pártot a 2006-os választásig hátralevő két évben. Ezután jött a népszavazási kampány és annak eredménye, ezek után olyan volt a politikai klíma, hogy értelmetlen lett volna szerepet vállalnom az elnökségben.
– A határon túli magyarok lelkén elképesztő sebet ejtő, elbukott népszavazás után még közel öt évig az MSZP-ben politizált tovább. Mi volt ekkoriban a célja párton belül: az MSZP megújítása, a túlélés vagy tulajdonképpen már a kilépést készítette elő? Meddig érezte úgy, hogy önnek helye van az MSZP-ben?
– Jó kérdés. Egy biztos: 2004 után nehéz volt a párton belüli helyzetem, így a 2008-as népszavazás előtt már be volt készítve a lemondásom, de végül 2009 nyarán köszöntem le a házelnökségről. Minden döntésemet vállalom. Ezekről Galló Béla a Mindig a haza című könyvben részletesen ír.
– Később, 2009-ben megalakította a Szövetség a Jövőért Mozgalmat, majd a Szociális Unió nevű pártját, amelynek elnökévé is választották. Emiatt az MSZP párttagsága megszűnt, és kilépett a szocialisták országgyűlési frakciójából. A 2014-es országgyűlési választáson egy új pártformáció, a Közösség a Társadalmi Igazságért Néppárt (KTI) mint választási párt elnökeként és listavezetőjeként indult, de nem szerepeltek sikeresen. Őszintén hitt ezekben a kezdeményezésekben?
– Lehet, hogy túlságosan naiv voltam, de hittem és ma is hiszem, hogy szükség lenne egy népben, nemzetben gondolkodó baloldali pártra, amely a mai kormányzó erőknek sok kérdésben partnere tudna lenni. Egy biztos, a Szociális Uniónál és a KTI-nél is hiányzott a szükséges forrás, a lelkesedés pedig kevés volt.
– Közben, 2010 tavaszától a második Orbán-kormány vette át az ország vezetését, és döntéseivel megpróbálta begyógyítani a 2004. december 5-én keletkezett sebeket. Tapasztalatai szerint sikerült?
– Fogalmazzunk úgy, hogy az Orbán-kormányok 2010 óta mindent megtettek azért, hogy a sebek begyógyuljanak. Az más kérdés, hogy a balliberális oldal semmit nem tanult, és még ma is sikk határon túl a nem magyar pártoknak, vezetőknek kampányolni. Szégyenteljes, ha valaki a saját honfitársaival szemben politizál akár a Kárpát-medencében, akár Brüsszelben. A románok vagy az ukránok ilyen helyzetekben sohasem lesznek partnereink, nekünk azokkal kell kapcsolatot kiépítenünk, akik hozzánk tartoznak. Szoktam mondani, hogy amíg két indián egymás skalpját követeli, addig a sápadtarcúak örülnek, így a magyar balliberális oldal magatartása nehezíti az autonómiaküzdelmeinket is.
– Több mint négy éve, 2015 márciusában Semjén Zsolt kormányfőhelyettes felkérésére került a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságára, ahol miniszterelnöki megbízottként a határon túli autonómiaügyekkel foglalkozik. Sokan emiatt árulónak tartják. Hogy érzi, politikai pályafutása alatt elárult bárkit vagy bármit?
– Nemes ügyek mellett álltam ki, és kikérem magamnak, hogy azok próbáljanak megbélyegezni, akik cserbenhagyták és szétverték a baloldalt. Amikor a házelnökségről leköszöntem, a beszédemet úgy fejeztem be, hogy bárhová vetődöm, mindig a nemzetemet fogom szolgálni. Nem fogok Brüsszelben igazat keresni magamnak, és nem rohanok a saját ellenfeleinknek kampányolni. Egyszer, ahogy 2004. december 5-ével, majd velem kapcsolatban is eljön az igazság pillanata.
