A teljes állami szuverenitását visszanyerő Magyarország első igazi március tizenötödikéjét kiemelt ünnepélyességgel tartják meg. Az Ujság így ír: „Óriási embertömegek vonultak fel az ünnepségek színhelyére országszerte, embermilliók tettek tanúságot a márciusi hagyományok mellett. Diadalt ült a nemzeti gondolat, a magyar elszántság, a magára ismert turáni erő. Ahány szó csak elhangzott az ihletett ajkakról, mind-mind annak adott kifejezést, hogy az agyonkínzott magyar nemzet jogot követel egy boldogabb jövő megteremtéséhez.” A Pesti Hírlap sorai: „Ma nem lanyhuló divatból, hanem a vér parancsszavára ültük meg március idusát mindenütt, legelsősorban az Akadémia nagytermében a Petőfi Társaság ünnepi ülésén. Mert Petőfié volt ez a nap, a Talpra, magyar dalosáé és az örökéletű Tízeké. Már elpihent mind; elsőnek a költő ontotta ki szíve vérét, utolsónak a nagy mesemondó, Jókai búcsúzott el, aki szintén elnöke volt a Petőfi Társaságnak, mely a szabadságharc énekesének kultuszát ápolja. […] Templom volt az Akadémia nagyterme is vasárnap délelőtt, ahová a szép asszonyok és leányok serege téli boákkal, de tűzben égő szemmel, a férfiak állig begombolt télikabátban, de izzó lélekkel, az ifjúság pedig mint a nagy tetteket érlelő jövő ígérete jöttek el.”
A lap teljes terjedelmében közli Herczeg Ferencnek, az Akadémia alelnökének (képünkön) az ünnepi közgyűlésen tartott beszédét. „A pesti sajtót a szabadságharcra az tette hivatottá és méltóvá, hogy a magyar nemzeti kultúra élharcosa volt. A sajtó azonban magában véve még nem jelent kultúrát; csak alkalmas eszköze a kulturális építkezésnek éppúgy, mint a rombolásnak. A sajtót tehát aszerint kell értékelni, hogy milyen célok szolgálatában áll. A kard, mely a hazáját védő katona kezében villog, minden tiszteletre és kiváltságra érdemes; az útonálló kezéből azonban ki kell csavarni, össze kell törni a fegyvert. A nemzet, amely szabadságokkal védi meg a nemzet ellenségeinek fegyverviselési jogát, nem fölvilágosodott, hanem ügyefogyott. Tehát éljen a sajtószabadság! – de Vörösmarty szavaival: Addig éljen, míg a honnak él! Ezt a föltételt a királytól az újságíróig minden közpályán lévő magyarnak vállalnia kell! […] Az emberi közösség legfejlettebb, legmagasabban álló szerve a nemzet. Az emberiségnek szüksége van a nemzetek különféleségére […] Nagy gondolkodóink, Zrínyivel az élükön, az egyetértésben látják az ország minden bajának orvosságát. […] Ellenségeink ezt mindenkor jól tudták. Ők semmitől sem irtóztak annyira, mint a magyarság egyetértésétől. […] Az a nagyszabású propaganda, amely a háború előtt a magyarság ellen megindult, azon fáradozott, hogy a nemzeti szolidaritás érzését, amely végre is minden állami és minden kulturális élet alapja, bűnös és szégyellnivaló túlkapásként állítsa a világ szeme elé. Jellemző, hogy a sovinizmus szót újabban már jóformán csak a magyar hazafiság szinonimájaként használják. Az államférfi, aki a magyarság egyetértéséért küzd, a költő, aki »milliók keblébe egy szívet« akar varázsolni: ők soviniszták. Az angol, aki idegen népek százmillióinak feje fölött bontja Nagy-Britannia zászlóját, nem az; de a románt, aki a székelységet követeli Nagy-Románia számára, nem nevezi senki sovinisztának. A magyarság a maga szerencséjének kontár kovácsa volt, midőn jóformán ellentmondás és ellenállás nélkül eltűrte, hogy a magyarellenes propaganda befészkelhesse magát a fővárosi és vidéki sajtó egy részébe. Tudatos magyarnak lenni ennek a sajtónak szemében annyi volt, mint elavult, korlátolt gondolatkörhöz ragaszkodni. A nemzeti érzéssel szemben odaállították a kultúremberség szolidaritását, mint valami magasabb fejlődési fokot. […] A lelkileg hontalanok, a nemzeti szolidaritáson kívül rekedt nomádok olyanok, mint a lehullott falevelek: nem tartanak már semmiféle közösséget semmiféle fával és azért az egész erdő világpolgárainak vallják magukat.”
