Mielőtt még az arcosok klubja nekem támadna szeretném leszögezni, mentes vagyok minden ártalmas függőségtől. A reklám sem az én műfajom, ahogyan az igehirdetés sem, sem rábeszélni, sem meggyőzni nem akarok senkit, miért jó kocsmába járni. Mert járok, ez van. Járnék, mert most éppen nem lehet, s norma és jogkövetőként ezt tudomásul vettem, több tízezer polgártárssal együtt. Akik felfogták, saját érdekük, szeretteik érdeke s nem utolsósorban mások érdeke is azt kívánja, egy ideig kerüljenek mindenféle olyan fórumot, ahol közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a velük nem egy háztartásban élőkkel.
Itt van a lényeges pont, a fórumnál. Mifelénk a kocsma szó kapott egy negatív, lekezelő és lenéző, előítéletekkel teli értelmezést. Amiért persze bizonyos kocsmák és töltelékeik tettek bőven, de két pékséget sem lehet egy kalap alá venni a formalitás jegyében. Hogy az egyik zsemléi délre megszáradnak ráadásul mogorva a pékné a kiszolgálásnál máshol meg friss kovásszal dolgoznak, illatos, mosolygós s kifli is és az eladó is, ezt lefordítva a kocsmákat sem lehet ilyes formán kategorizálni.
Lehet, a névvel van a baj. Akik a kocsma szó hallatán a prüdéria az álszentség és egyéb úri huncutságok miatt ördögűzőért kiáltanak azok kedves úriembernek értékelik az angolt, amikor munka után elmegy a klubjába. Bohókás bohémnak az íreket, amikor a pubjukban söröznek minden este. Megbocsáthatóan bárgyúnak a sörpadokon egymással dülöngélő ordítva daloló svábokat, a kávézóikban reggeltől estig limoncellot, grappát, sangriát vagy ouzot szürcsölő görögök spanyolok és olaszok mediterrán mentalitása is hozzá tartozik a déli utcaképhez. Még az oroszok vodkavilágszemléletére is csak mosolyogva legyintenek, már nincsenek itt, azt csinálnak amit akarnak.
Csak a mi kocsmáinkkal van baj. Meg hogy a kocsma itt van, a sarkon, szemben. Az én személyes kedvencem történetesen a Fény utcai piac közepén. Ahová először csak vásárlás közben ugrottam be, szomjat oltani, egy laza fröccsre. Aztán észrevettem, mások is ezt teszik, hiába na, csak az ökör iszik magában. Aztán már nem a jóféle magyar borokból készült frissítő vonzott, hanem a társaság. A vegyes piaci társaság, ahol megfordul mindenki. Ez nem a kofák, ez az úri közönség kocsmája, Rejtő után szabadon, azzal a különbséggel, hogy az úri közeg itt nem táncol, nem verekszik, nem kötelező elem a beléptetésnél sem a nyakkendő sem a bicska. Részegek sincsenek, azt nem tűri sem a törzsgárda, sem a személyzet. Nincs kártya, zene sincs. Csak a kocsmazaj, a kellemes, a nem hangoskodó. Ez a zaj, a beszélgetés , a már említett fórum zaja az, ami az igazi kocsmát kiemeli a mezei ivók, becsületsüllyesztők sorából. Beszélgetni. A világ egyik legjobb dolga. A piacról betérő színészekkel, akiktől a kulisszatitkok mellett potyajegyet is lehet szerezni, ha három értelmes szót tud váltani az ember fia a művész, mi több, művésznő aktuálisan futó darabjára. A focistákkal, akik még akkor villogtak a pályán, amikor a magyar foci foci volt, nem labdarúgás, ami nekünk, valljuk be nem megy. A régi idők legendás meccseinek és az azokat követő kalandoknak a történetei mellett persze lehet kapni tippeket, esélylatolgatásokat, amit ha megfogadsz és nem jönne be magadra vethetsz csak, amiért egy kocsmai igazságra teszel pénzt. A történet a lényeg, a beszélgetés, a dumaparti, a viccek. Az emberek. A professzor úr, aki találmányai jogdíjából kocsmázik fél évszázada. A ma már nyugdíjas korú égigérő lemezlovas. A hetvenes évek még ma is mutatós manökenje. A minisztériumi karbantartó ezermester, aki csak a kocsmai ismerősöknek dolgozik maszekra, pénzt soha el nem fogadva. A vízóra leolvasó, aki hétvégente egy punkzenekarban nyomja. A zsaru, aki szolgálat után a legjobb vicceket osztja a cimboráknak a pultra támaszkodva. Környékbeli menedzserek, bankárok, akik nem a puccos, csilivili, megjátszós hipszter modern vendéglátóipari egységre vágynak, hanem emberi szóra, ennek az emberi, beszélgetős közegnek a szagára.
