– A Nemzeti alaptanterv és a hozzá kapcsolódó kerettantervek közzététele óta az irodalom-tananyaggal kapcsolatban zajlik a legélénkebb vita. Melyek a legfontosabb változások, amelyek ezt a tantárgyat érintik?
– Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a NAT és a kerettantervek csak együttesen értelmezhetők, együtt képezik a kiindulópontot. A NAT az alapokat rögzíti, az iskoláknak azonban a kerettantervek alapján kell elkészíteniük a helyi tanterveiket és pedagógiai programjukat. Ami a módosított szabályozás magyar nyelv és irodalom részét illeti, elmondható, hogy a XIX. század végéig alig-alig mutat változást az irodalmi kánon az eddigiekhez képest. Az újdonságot a XX. századi kánon hozza, ennek pedig az az oka, hogy 1920 után új helyzetbe került a magyar nemzet. A Kárpát-medencében létrejött magyar irodalom jelentős része a határon túlra került. Nemcsak országrészeket vágtak le Magyarországról, hanem irodalmi központokat is Kassától Kolozsváron át Nagyváradig, és még sorolhatnám. Vagyis a magyar irodalom meghatározó része egyszer csak kisebbségi irodalomként kezdett funkcionálni, és 1948 után sajnos egy olyan kánon jött létre, ami világnézeti, ideológiai alapon ítélte meg az írókat. Az irodalomtanítás az osztályharc eszközévé vált. A kánonból méltatlanul kikerült számos alkotó, akik nem feleltek meg a szocializmus világnézetének. Ők voltak azok, akik valódi nemzeti sorskérdésekkel foglalkoztak, patriótaszemmel közelítettek és világnézetük a kereszténység volt. A 2020-as tantervi módosítás lényege pontosan az, hogy visszaállítja az eredeti egyensúlyokat, amit már harminc éve meg kellett volna tennünk a rendszerváltozás után. Hozzáteszem, a magyar irodalmi kánon nagyjait illetően semmiféle vita nincs. Az, hogy Petőfi, Arany, Jókai vagy épp Vörösmarty műveit tanítani kell, nem kérdés. Én azt szoktam mondani, hogy az olvasmányoknak három kategóriája van: kötelező, szabadon választott és magától értetődő. Erről a harmadik kategóriáról gyakran elfelejtkeznek, pedig ez a legfontosabb, és ebben egyetértés van.