Karantény

Az idő és a tér összefüggése nem új keletű dolog. Ha jó az idő, kimegy az ember a térre, még akkor is, ha kijárási korlátozás, karantén van. Mert van az a helyzet, amikor ha menni kell, hát menni kell.

Az idő és a tér összefüggése nem új keletű dolog. Ha jó az idő, kimegy az ember a térre, még akkor is, ha kijárási korlátozás, karantén van. Mert van az a helyzet, amikor ha menni kell, hát menni kell.

A kijárási korlátozás ötödik, a Maradj otthon! huszadik napja. Délután öt óra. A kis budai, árnyas téren négy pad, a világ négy égtája szerint felosztva.

Mint egy kerekasztal, egy szabadtéri konferenciabeszélgetés központja. Mindegyik padon egy-egy férfi. Korábban sosem ismerték egymást, sosem beszélgettek, maximum egy fejbólintás, egy foghegyről odabiggyesztett elmormogott köszönéspótlék, hiszen látták egymást rendszeresen, mindannyian itt laknak, a tér környékén. Ahová most, egymástól öt-öt méterre, egymástól függetlenül kivetette őket a sors. Nem pazarolnak időt a megszokott társadalmi ismerkedési formulákra, a kötelező tiszteletkörökre, a felvezetésre, egyikből elkezd dőlni a szó, a többi türelmesen, bólogatva vagy éppen fejcsóválva hallgat, majd ő kezd bele a meséjébe.

Az első azért menekült le, mert már nem volt otthon helye. A felesége és a nagyobbik lánya a nappalit fitneszközpontnak nevezte ki: ugrálókötelek, méretes gumilabdák, súlyzók társaságában égetik a zsírt. A hálószobába nem menekülhet, ott egyetem lett, milánói. Öccse még január elején költözött ki az olasz nagyvárosba, hogy ott tanuljon, feladta a budapesti bérleményét is. Éppen hogy csak haza tudott jönni a határok lezárása előtt, a milánói lakás bérleti díja ketyeg, nincs keret itthoni pótalbérletre, maradt a testvéri segítség és a világháló, ahol éppen angolul magyarázza egy professzor a kvantummechanika rejtelmeit. A gyerekszoba a fia birodalma, éppen dolgozatot ír, persze online, utána énekóra, egészségesebb, ha oda be sem fülel, nem fognak jelentkezni a srácért a zenei tehetségkutatók fejvadászai. A konyha tiltott terület, tele félkész, dagadó kenyértésztával, kovásszal, a család női szakaszát náluk is elkapta a vesztegzár alatti sütési láz, az egyetlen menekülési út a tér maradt, elvégre a szabadidős tevékenységet engedélyezi a rendelet.

A következő bőszen bólogat. Az ő felesége pszichológus, aki ráadásul hivatása megszállottja is, egyetlen páciensét sem hagyta cserben. A személyes beszélgetéseket azonban most át kellett szervezni, a rendelő a város másik végén van, megbeszélték, esténként két segítő beszélgetést otthon tart meg a számítógép előtt. Ahol bizony olyan személyes, intim dolgok is elhangozhatnak, amik megőrzését előírja az orvosi titoktartás, az amúgy kényelmes kis garzon a karantén idejére kinevezett pótrendelőnek már kicsi, így önként vállalta, hogy esténként erre a két órára talál magának valami elfoglaltságot. Sok választás nincs, alapesetben ilyenkor uszodába, moziba menne, most marad a tér, szerencsére nem esik az eső.

A harmadik könyvtárba menne, ha lenne rá tér, mondja vigyorogva, majd belekezd egy viccbe. Az idős falusi gazdával riportot készítenek, mesélje el egy napját. Belekezd, reggel felkel, iszik egy pálinkát. A riporter közbeszól, mondja inkább azt, elolvas egy oldalt a kedvenc könyvéből. Az öreg bólint, majd folytatja, délig dolgozik a mezőn, hazamegy, megebédel, utána megiszik egy fröccsöt. A riporter megállítja, hogy inkább mondja azt, ebéd után elolvas egy fejezetet a kedvenc könyvéből. A bácsika morog: délután még dolgozom egyet, aztán elmegyek a Fekete Sas könyvtárba, s ha az bezár, átmegyünk a Jóskához, akinek van egy háztáji nyomdája, és eszméletlenül erős könyveket főz otthon.

A többiek röhögnek, könyvtár, ez jó. A negyedik hagyja abba először a kacagást, egyik pillanatról a másikra vált komorra az arca. Alig hallani a szavait. Azért jött le, hogy ne a rendőrség kopogtasson náluk. Egyre nehezebben tűri a bezártságot. A napi 24 órát a feleségével. Akit egyébként nagyon szeret, mit szeret, két évtizedes kapcsolat után is szerelmes. Volt. Eddig. Mert az állandó együttlétben agyára mennek azok a dolgok, amikre normál helyzetben naponta legyint, mosolyogva megbocsát, észre sem vesz.

Az összezártság nap mint nap lecsíp egy darabot a tűréshatárából, nap mint nap érzékenyebbé, feszültebbé, agresszívabbá teszi, pedig ő alapállásban egy béketűrő ember. Otthon most nincs tér, nincs levegő, nincs egy szabad perce sem, nem tud elvonulni, s az asszony sem megy fodrászhoz – mondjuk meg is látszik rajta –, egyéb szépészeti szakszervizbe, locsogni, kávézni, bevásárolni a barátnőkkel. Minden baját és búját a szintén otthoni fogságba kényszerült férjre önti, ha nem megy az internet a home office-ban, ha túlsül a kenyér, ha rossz hír jön egy ismerőstől, ha kiírják a kedvenc szereplőjét a kedvenc sorozatából. A férfi nem akar törni, zúzni, sem bútort, sem asszonyt, ezért inkább lemegy a térre, hátha a rendőr megértő, s nem bünteti meg a lehiggadást jelentő feltöltődés miatt.

A másik három feje most nem mozog, csak hallgatnak, hosszú, méla csendben, ahogy Petőfi írta A csonka toronyban. A közeli templom tornya nem csonka, ellenben hetet ütött. A téri galeri két órát ücsörgött itt, észre sem vették, hogy elrepült az idő. Biccentve köszönnek egymásnak, amikor felállnak és elindulnak hazafelé. Egymás nevét sem tudták. Csak azt, hogy holnap este megint kijönnek. Mert jó hallgatni, s jó, ha valaki ebben a közös sorsban, a közös bajban őket is meghallgatja. Csak úgy, kommentár nélkül teret kapva, hallgatva, karantén idején.