Az igazságtalanság nem tarthat örökké

Balassagyarmaton, a (cseh)szlovák hatalommal száz éve szembeszegülő legbátrabb magyar városban, illetve Dunaszerdahelyen, a száz év múltán is magyar többségű csallóközi fellegvárban is rendhagyó trianoni megemlékezést tartottak. Szimbolikus híddal, illetve (motorizált) élőlánccal összekötve magyart a magyarral.

Fotók: Mirkó István

Az Ipoly, amely egykoron Palócföld fő verőere volt, immár száz éve kettévágja, átszeli az itt honos magyar tömböt. Határfolyó, amely hivatalosan Magyarországot választja el Szlovákiától, valóban a magyarokat a magyaroktól. Az Ipoly bal és jobb partja közötti zavartalan, szerves átjárást egykoron negyvenhét híd biztosította. A negyvenhétből ma csupán hat áll: Ipolytarnócon, Balassagyarmaton, Pösténypusztán, Ráróspusztán, Szalkán és Szobon. A trianoni gyásznapon a folyó két oldalán élő magyarok nyolc helyszínen újra, legalább szimbolikusan, a nemzeti színek és a lélek pilléreiből hidakat emeltek.

A Kóvári híd Balassagyarmatnál történelmi helyszín, erre (is) menekültek a várost két hétre ellenőrzésük alá vont betolakodó csehszlovák csapatok, miután a helyi polgárok – postások, vasutasok, diákok – fegyvert ragadtak, s kiűzték őket. Civitas Fortissima – a legbátrabb város a büszke cím, amit Balassagyarmat kiérdemelt tettéért.

– A bátor tett a mai napig élő hagyomány, formálja az itt élők tudatát – jelenti ki határozottan érdeklődésünkre Csach Gábor polgármester. Az eseményen megjelent néhány tucatnyi büszke magyar hangjával olykor ugyan versenyre kél a vetési varjak károgása, de fogadjuk el, hogy egyrészt azért vagyunk kevesen, mert csak néhány napja oldották fel a gyülekezési tilalmat, másrészt délután lesz külön városi ünnepség. A délidőben megtartott emlékezés közös a folyó túlpartján élő kóváriakkal. Nyílvesszővel, ahogy eredetileg tervezték, ugyan nem sikerül átlőni a nemzeti színű szalagot, de egy bátor önkéntes beleveti magát a hűs folyóba, s átúszik vele hozzánk. Beszédek, versek, énekek hangzanak el a begyógyíthatatlan trianoni traumáról, ahogy az ilyenkor illendő. Amikor aztán szóra emelkedik Csach Gábor, a szavaival hullámosra korbácsolja az Ipoly vizét:

– Testvéreink a túlparton! Bocsássátok meg Magyarországnak, a magyar arisztokráciának, hogy vesztes háborúba sodort benneteket! Bocsássátok meg Magyarországnak, hogy engedte Károlyi Mihályt hatalomra jutni, aki kiszolgáltatott benneteket az idegen hatalmaknak! Bocsássátok meg Magyarországnak, hogy másodszorra is vesztes háborúba sodródott, hogy nem tudott okos szövetségi politikát folytatni! Bocsássátok meg Magyarországnak a kommunista internacionalizmus részvéttelenségét! Bocsássátok meg Magyarországnak a 2004. december ötödikei népszavazást, amelyre talán gyógyírt hozott a tíz évvel ezelőtti honosítási törvény! De eddig az önostorozással! A szlovák elnök ígéretet tett a magyarok hátrányos megkülönböztetésének eltörlésére. Elég volt a szép szavakból, a tetteket várjuk! Az igazságtalanság nem tarthat örökké, idővel a jelenlegi határok is máshová kerülnek.

Néma borzongás.

Csendben faljuk a kilométereket a Balassagyarmat–Ipolyság–Érsekújvár–Gúta–Dunaszerdahely útvonalon, ahol motorzúgás igazít minket a helyes irányba. A Új Egység Mozgalom szervezésében azért gyűlnek össze pár százan, hogy a Párkányig tartó száz kilométeren autós, motoros karavánnal emlékezzenek a trianoni diktátumra. Hiányoljuk a magyarországi rokonlelkeket, hiszen a határ már átjárható. Becsületére legyen mondva, Hájos Zoltán dunaszerdahelyi polgármester viszont személyesen bocsátja útjukra a bátor vállalkozókat, s mintha valóban más szelek fújnának Szlovákiában, a helyi karhatalom nem gáncsoskodik, csupán biztosítja az eseményt.

A polgármester persze pontosan tudja: ha meg is állhatunk egy pillanatra eltűnődni, a csallóközi bástya sem kényelmesedhet el, mindennapos küzdelmet kell folytatnia azért, hogy megmaradhasson magyarnak. Trianon szorítása talán enyhül, de meg nem szűnik. Jó, hogy van napja az összefogásnak, de ennél nagyobb a feladat: program szintjére kell emelni az év minden napján.