Még a trianoninál is nagyobb lehetett volna az országcsonkítás

A száz évvel ezelőtti békediktátumra emlékezés napjaiban talán kissé méltatlanul kevés szó esik azokról, akik részben Trianon előtt, részben azt követően valóban tettek is az ország, a haza védelméért, ha kellett, akkor fegyverrel is. Cikkünkben a balassagyarmati és a nyugat-magyarországi hősök cselekedeteire tekintünk vissza.

A balassagyarmati Civitas Fortissima téren álló emlékmű méltó tisztelgés a hősöknek Fotó: MTI/Komka Péter

A város felszabadulásának emlékére a képviselő-testület már 1920-ban határozatot hozott a megünneplésről, 1922-ben pedig emléktáblát is állítottak a felkelők tiszteletére, amelyet Horthy Miklós kormányzó avatott fel. A szocializmus éveiben egészen a rendszerváltásig nem volt szabad megünnepelni a felkelést, a január 29-i városnapot pedig csupán 1998-ban állították vissza.

A város ekkor vette fel a Civitas fortissima (legbátrabb város) címet. 2005-ben a Magyar Országgyűlés emléktörvényben hivatalosan is Balassagyarmatnak adományozta a címet.

A felszabadító hősöknek méltó emléket állított a balassagyarmati születésű Matúz Gábor A legbátrabb város című dokumentumfilmje, amelyet 2009-ben mutattak be.

A balassagyarmati Civitas Fortissima téren álló emlékmű méltó tisztelgés a hősöknek
Fotó: MTI/Komka Péter

A MURAVIDÉKEN SAJNOS MINDEN HIÁBAVALÓ VOLT

A nyugati végeken is akadtak olyanok – Istennek hála, nem is kevesen –, akik nem tudtak és nem is akartak belenyugodni az országcsonkításba.

A ma Szlovénia részét képező Muravidéket az 1920. június 4-i diktátum az újonnan alakuló szerb–horvát–szlovén államhoz csatolta, ám az akkoriban ott élő lakosság túlnyomó többsége ezt nem akarta elfogadni, és továbbra is inkább Magyarországhoz kívánt tartozni, annak ellenére, hogy csak mintegy negyedük volt magyar. Amikor másfél évvel Trianon után a határmegállapító bizottság megjelent a területen, a helyiek tüntetést rendeztek, és nem csupán a magyarok, hanem az itt élő szlovénok, vendek és német ajkúak is magyar zászlókkal vonultak fel, a magyar himnuszt dalolták, így kifejezvén akaratukat.

Sajnos azonban a győzteseket ez a fellépés sem hatotta meg, úgyhogy ezen a részen nem sikerült a diktátumhoz képest kiigazítást elérni.

KERCASZOMOR A LEGBÁTRABB FALU

Szintén a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz – a későbbi Jugoszláviához – került volna a mai Magyarország déli-délnyugati csücskének néhány települése, a Kercaszomor–Lovászi vonalban, ha a helyiek nem döntenek úgy, hogy megvédik hazájukat az idegen megszállóktól.

A Bama.hu és a Zaol.hu portálokon is olvasható visszatekintés szerint a demarkációs vonalat átlépve Lovásziba 1919. augusztus 12-én törtek be a felfegyverkezett délszláv szabadcsapatok, és egészen november végéig folyamatosan fenyegették és bántalmazták a környék magyar lakosságát. Velük vették fel a harcot a lovásziak, akik kiszorították őket a falujukból a környező dombokra, majd a tornyiszentmiklósiakkal összefogva november utolsó napjaiban a környékről is elkergették őket.

A bő három hónapon át tartó gerillaharcot 22 lovászi és tornyiszentmiklósi fiatalember vállalta, akik háborús veteránok voltak. A konfliktusnak halálos áldozatai is lettek.

Szintén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csapataival került összetűzésbe ugyanezekben a hónapokban egy másik Kerka menti falu, Szomoróc (ma Kercaszomor) lakossága. A Vas megyei települést – szintén az antant által meghatározott demarkációs vonalat megsértve – szállták meg a délszlávok, azonban itt is fegyveres ellenállásba ütköztek. A kercaiakkal kiegészült szomoróci csapat kezdeti sikerei után végül győzött az ellenség túlereje, miután az elfogott magyar ellenállókat fogdába zárták, megverték és éheztették. Tettük mégsem volt hiábavaló: a határmegállapító bizottság végül úgy döntött, Szomorócot vissza kell adni Magyarországnak.

Bátorságukért a kercaszomoriak 2008-ban az Országgyűléstől megkapták a Communitas fortissima, azaz a legbátrabb falu címet.

A RONGYOS GÁRDA FELLÉPÉSE HARCOLTA KI A NÉPSZAVAZÁST

A világháborút lezáró saint-germaini és persze a trianoni béke Ausztriának ítélte az Őrvidéket, más néven a Várvidéket (Burgenland). Az eredeti elképzelések szerint az addigra nyilvánvalóan az antanthatalmak oldalára sodródott új osztrák állam 4312 km² területet kapott volna a történelmi Magyarország területéből, ez 341 ezer lelket jelentett.

Tekintve, hogy ebbe egy döntően magyarok lakta terület is beletartozott, az 1919 áprilisában megalakult Rongyos Gárda vezetése, Prónay Pál századossal az élen, úgy döntött, fegyverrel tesz kísérletet eme igazságtalanság orvoslására.

A magyar fegyveresek – a Rongyos Gárdához addigra más magyar alakulatok is csatlakoztak – 1921. augusztus 28-án verték vissza a bevonuló osztrák csendőröket, akik éppen arra készültek, hogy átvegyék az Ausztriának ítélt területet. A visszafoglalt nyugat-magyarországi területeken a magyar fegyveres erők kikiáltották a Lajta Bánságot, amely 4020 km²-es területével majdnem akkora volt, mint amekkora országrészt Ausztriának ítéltek a Párizs környéki döntéshozók. A nemzetközi jog szerint el nem ismert államalakulat központja Felsőőr (Oberwart), államfője – bánja – maga Prónay Pál volt.

Bár az antant azt akarta elérni, hogy a magyarok vonuljanak ki a területéről, Prónayék voltak olyan erősek, hogy erre nem lehetett őket rákényszeríteni. A diplomáciai síkon zajló tárgyalásokon végül azt sikerült elérni, hogy a túlnyomórészt magyarok lakta területen 1921. december 14. és 16. között népszavazást tartottak, melyen a voksolók mintegy 65%-a a Magyarországhoz tartozás mellett döntött. Sopron és a város környékén fekvő települések – többek között Fertőrákos, Balf, Nagycenk – így Magyarország részei maradtak.

December 14-e azóta Sopron városának ünnepe, a nemzetgyűlés pedig a népszavazás emlékét törvénybe iktatta, és Sopronnak a Civitas fidelissima (leghűségesebb város) címet adományozta.

Az első Orbán-kormány 2001-ben december 14-ét a hűség napjává nyilvánította.

A szélesebb nyilvánosság számára kevésbé ismert, hogy a sikeres katonai fellépés hatására további, eredetileg Ausztriának ítélt területeken sikerült népszavazásokat kicsikarni, és ezeken az 1923. január 10. és március 9. között megtartott referendumokon további, Szombathely, illetve Kőszeg környéki kisebb települések lakossága döntött úgy, hogy továbbra is Magyarországhoz akar tartozni.

Az ebben a népszavazási folyamatban kezdeményező szerepet játszó Szentpéterfa később megkapta a Communitas fidelissima, azaz a leghűségesebb község kitüntető címet.