A trianoni békediktátum hatályba lépését követően a magyar nemzetiségű orvosok nagy számban áramlottak át a csonka Magyarország területére, ahol emiatt orvosdömping alakult ki. Számuk abszolút értékben csökkent az 1917-es adathoz viszonyítva, nőtt azonban a lakosságszámra vetített arányt tekintve, hiszen százezer lakosra hirtelen 58 orvos jutott. Eloszlásuk viszont jelentős aránytalanságot mutatott, hiszen 1922-ben az orvosok több mint 44 százaléka Budapesten élt, ugyanakkor a megmaradt 468 vidéki közegészségügyi kör közül 17-ben egyáltalán nem volt körorvos.
Hazánkban az egészségügy már a 19. század végén is stratégiai ágazatnak számított, az ellátórendszer megteremtésének alapjai Balassa János (1814–1868) nevéhez fűződnek. Az ő instrukciói alapján, Európában az elsők közt született meg a közegészségügyi állapotok rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk, amely a megelőzéstől kezdve a betegség észlelésén, majd kezelésén át a rehabilitációig egységes rendszerként tekintett az ellátásra. Megindult az ellátóhálózat kiépítése is, nagy kórházi beruházások kezdődtek, rendelők, fürdők épültek, és még az első világháború előtt a budapesti mellett Kolozsvárott, Debrecenben és Pozsonyban alapítottak egyetemet, ahol az orvosképzés zajlott.
Szabó Katalin hangsúlyozta, hogy 1895 és 1915 között megháromszorozódott a kórházak, illetve a férőhelyek száma, az 1914-es adatok szerint Magyarország területén 425 kórházban közel 44 ezer ágy működött. A feladatok bővülésével nőtt az egészségügyi személyzet létszáma is: amíg 1895-ben 4424 orvos tevékenykedett Magyarországon, addig 1913-ban már 5758. Ezt az örvendetes növekedést szakította meg az első világháború.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!