Megcsonkított ország, megcsonkított egészségügy

Ritkán beszélünk róla, pedig a tria­­noni országvesztés az egészségügy területén is drámai veszteséget jelentett Magyarországnak. A száz esztendővel ezelőtti döntés következtében nemcsak kórházak, klinikák, gyógyfürdők és ásványvíz-palackozó üzemek maradtak a határokon kívül, hanem komoly szellemi tőkét képviselő, jól működő szakmai közösségek bomlottak fel, és emberek tömegei maradtak intézményesített orvosi ellátás nélkül.

A 425-ből mindössze 183 intézmény maradt a területének kétharmadát elvesztő anyaországban Fotó: Zeutschel Omniscan 11

A trianoni országcsonkítás során egyáltalán nem vették figyelembe, hogy az egészségügyi ellátórendszer milyen földrajzi adottságokhoz volt igazítva, így az újonnan meghúzott határok miatt emberek tömegei maradtak kórházi ellátás nélkül, noha a társadalom általános egészségi állapota siralmas volt. A jól ellenőrizhető határok megszűnése miatt a keleti és az északi területeken a fertőző betegségek, például a tífusz behurcolásának meggátlása szinte lehetetlenné vált, amit tetézett a hadirokkantak magas száma is.

Ahogyan az adatokból kiderül, a 425-ből mindössze 183 kórház maradt az anyaország határain belül, a kórházi ágyak száma pedig 43 819-ről 26 451-re csökkent – mondta el lapunk megkeresésére a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusa. Szabó Katalin a kialakult helyzettel kapcsolatban Scholtz Kornél akkori népjóléti államtitkár szavait idézte, aki így fogalmazott:

„Elszomorító és lehangoló kép tárult azok elé, akik a háború befejeztével számon vették a megcsonkított ország egészségügyi helyzetét. Az Alföld peremén álló nagy kultúrájú, hatalmasan fejlődő városaink elszakadásával elvesztettük a pozsonyi egyetem klinikáit, az újonnan épült kassai állami kórházat, az ungvári, munkácsi, beregszászi, nagyszőllősi, szatmárnémeti, nagykárolyi, nagyváradi, aradi, temesvári, szabadkai nagy közkórházakat, az ottani gyermekmenhelyeket, bábaképző és egyéb egészségügyi intézeteket, amelyek azelőtt legalább felerészben az alföldi magyarság vette hasznát.”

A 425-ből mindössze 183 intézmény maradt a területének kétharmadát elvesztő anyaországban

A barbár módon meghúzott határok következtében a fürdők száma is drasztikusan csökkent, 204 gyógyfürdőből a csonka ország területén mind­össze 46 maradt. A klimatikus gyógyhelyek, melyek a különböző légzőszervi betegségek és a tbc gyógyításában játszottak jelentős szerepet, mind országhatáron kívül rekedtek. – Trianonban nem ­csupán egy jól működő struktúrát romboltak szét, hanem azokat a szellemi műhelyeket is, amelyek egy-egy kórházban vagy egyetemen jöttek létre – jelezte Szabó Katalin, megemlítve, hogy a kórházi felszerelések is mind ott maradtak az elszakított területeken. Voltak azonban bátor hazafiak, Szent-Györgyi Albert például Pozsonyból az éj leple alatt, a Dunán átevezve mentette laborfelszereléseit Magyarország területére.

A trianoni békediktátum hatályba lépését követően a magyar nemzetiségű orvosok nagy számban áramlottak át a csonka Magyarország területére, ahol emiatt orvosdömping alakult ki. Számuk abszolút értékben csökkent az 1917-es adathoz viszonyítva, nőtt ­azon­ban a lakosságszámra vetített arányt tekint­ve, hiszen százezer lakosra hirtelen 58 orvos jutott. Eloszlásuk viszont jelen­tős aránytalanságot mutatott, hiszen 1922-ben az orvosok több mint 44 százaléka Budapesten élt, ugyanakkor a megmaradt 468 vidéki közegészségügyi kör közül 17-ben egyáltalán nem volt körorvos.

Hazánkban az egészségügy már a 19. század végén is stratégiai ágazatnak számított, az ellátórendszer megterem­tésének alapjai Balassa János (1814–1868) nevéhez fűződnek. Az ő instrukciói alapján, Európában az elsők közt született meg a közegészségügyi állapotok rendezéséről szóló 1876. évi XIV. törvénycikk, amely a megelőzéstől kezdve a betegség észlelésén, majd kezelésén át a rehabilitációig egységes rendszerként tekintett az ellátásra. Megindult az ellátóhálózat kiépítése is, nagy kórházi beruházások kezdődtek, rendelők, fürdők épültek, és még az első világháború előtt a budapesti mellett Kolozsvárott, Debrecenben és Pozsonyban alapítottak egyetemet, ahol az orvosképzés zajlott.

Szabó Katalin hangsúlyozta, hogy 1895 és 1915 között megháromszorozódott a kórházak, illetve a férőhelyek száma, az 1914-es adatok szerint Magyarország területén 425 kórházban közel 44 ezer ágy működött. A feladatok bővülésével nőtt az egészségügyi személyzet létszáma is: amíg 1895-ben 4424 orvos tevékenykedett Magyarországon, addig 1913-ban már 5758. Ezt az örvendetes növekedést szakította meg az első világháború.