1890. augusztus 30.: Reményik Sándor születése

A Végvári-versek 1918 őszétől mind a mai napig törhetetlen lelkierőt adnak a szétdarabolt magyarságnak.

Végvári. Kinek vigasztalhatatlan lelke 1890. augusztus 30-án tekintett először a földi világra, s ki a megalázottak, eltiportak fájdalmának szimbóluma volt. A magyar nemzet lelkének és öntudatának ébresztő sikolya. A mennyekig csapó fájdalom, a nemes harag és az égig érő hegyek lantosa. A Szív, ki Erdély minden kínjával együtt dobbant. A Trianon utáni esztendőkben csak a tájékozottabbak tudták, hogy egy alig harmincesztendős költő, Reményik Sándor az, kinek papírlapokra írt sorait titokban kézről kézre adva olvasták akkoriban.

A Végvári-versek 1918 őszétől mind a mai napig törhetetlen lelkierőt adnak a szétdarabolt magyarság számára, amint talán leghíresebb, Eredj, ha tudsz! című versének következő sorai bizonyítják:

„Ha majd úgy látod, minden elveszett: / Inkább, semmint hordani itt a jármot, / Szórd a szelekbe minden régi álmod; / Ha úgy látod, hogy minden elveszett, / Menj őserdőkön, tengereken túlra / Ajánlani fel két munkás kezed. / Menj hát, ha teheted. / Itthon maradok én! / Károgva és sötéten, / Mint téli varjú száraz jegenyén. / Még nem tudom: / Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, / De itthon maradok. / Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában, / Az idegen vérben leszek a méreg, / Miazma, láz, orozva dúló féreg, / De itthon maradok!”

A híres Végvári-verseket tartalmazó kötet első, eredeti példányának belső címlapja. Kiadták Budapesten 1919-ben. Az előszót a Területvédő Liga irodalmi szakosztályának vezetője, Raffay Sándor evangélikus püspök írta. A kötet a szerző tulajdona.

Szülővárosát, Kolozsvárt 1918. december 24-én foglalták el a román csapatok. A magyarság egy része ekkor menekülni kényszerült az idegen megszállás és fosztogatás elől. Ebben a helyzetben öt nappal később, december 29-én fakadt ki a költő tollából a rendíthetetlen helyben maradás nagyszabású verse.

Életének szenvedéstörténete és művészete a bizonyíték arra, hogy a születése után 130 évvel fennálló mai életkörülmények közepette, a járvány által sújtott világunkban nem állhatunk meg költészet és hit nélkül.

Igazságérzetéből fakadóan olykor átkozódott is ugyan, de Reményik nem hőbörgött, sokkal inkább gondolkodott. Ez a bölcsesség az, amit nem elég, ha csupán olvasunk, meg is kell értenünk, hiszen Reményik magasabb rendű világlátása segítségünkre lehet a nehéz időkben. Megannyi csoda között mesél nekünk a legfőbbről: Istenről, a világ lelkének gyógyítójáról.

Reményik evangélikus volt, hitét azonban nem egy választott felekezettől tette függővé. Legkorábbi istenképe a gyógyító, békességet árasztó, segítő és kegyelmes Isten, ám amikor megpróbáltatásaiban reménytelenül várta a segítséget és fürkészte Isten akaratát, a Mindenhatóról egy rideg, könyörtelen képe is kialakult. Ilyenkor a büntető, haragvó, szigorú, hatalmas Istent látta. Előbbi Istent édesapjaként szerette és társalkodott vele, utóbbi Isten-elképzelését csakis alázattal tudta szemlélni, és szinte rettegéssel írt róla. De volt egy harmadik Istenképe is, melyben Isten nem más, mint a természet gondviselő, gyógyító Ura. A lényeg azonban, hogy bár élete különböző szakaszaiban másmilyennek képzelte Istent, hite minden körülmények között állandó tényező maradt: „Elmúlik a világ / És játékai is, / Még kívánsága is, / Szél szórja szét a színes szavakat, / De sorsom lényegének, / De lelkem Istenének / Beszéde megmarad.” – olvasható 1934 szeptemberéből való Vízválasztó című versében.

Nem volt „haladó”, „progresszív” világnézete. Számára a művészi alkotás, a költői munka értéke volt a lényeg Üres trónú Tündérországban: egyike legspirituálisabb beállítottságú költőinknek. Reményik spiritualizmusát, életének földi stációit Magyarország történetének stációival párhuzamba állítva Jelenczki István Reményik Sándorról szóló Öröktűz – „Egy lángot adok, ápold, add tovább” című, 2018-ban bemutatott, két részből álló hiteles filmje mutatja be.

Reményik igazi lényege a minden földi mocsok és szenny fölött álló emelkedettség volt: egy tiszta lélek észrevételei mindenről, ami tolongás, kapzsiság, irigység és a gátlástalanságok válogatott börzéje.

„Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.” Reményik Sándor, Kolozsvár, 1935. XII. 20. Délvidéki Szemle, I. évfolyam, 1–2. szám, 1942.

Többek között e megállapítást fejti ki Igaztalan, durva és hálátlan vádak érték Reményik Sándort a „fiatal írógeneráció” részéről – Tisztázzuk a fogalmakat a kolozsvári Ady Endre Társaság körül! címmel az Erdélyi Lapok 1933. szeptember 2-i számában megjelent cikkében Dsida Jenő, kinek soraiból az is kiderül, hogy az akkoriban alakuló és fejlődő erdélyi irodalomban fellángoló viták során sajnálatos módon a feltörekvő, fiatal erdélyi írógenerációt támogató Reményik Sándor is célkeresztbe került.

Amint az erdélyi táj lelkét Áprily Lajos, Nyirő József és Tamási Áron írásai nélkül nem lehet megérteni, ugyanúgy Reményik Sándor művei nélkül sem válhatunk eggyé vele: ahogyan az erdélyi íróknak általában, Reményik alkotásainak is jellegzetes vonása a természetkultusz. Spiritualizmusának alapvető lényege, hogy a Radnai-havasok, az Ünőkő, a Korongyos gyopárjának, az Ördögszoros sziklakatlanjának költőjeként ő a természetbe falevélként simult bele, s magas irodalmi színvonalon adott hangot a természetjárók- és kedvelők lelkében élő érzéseknek. Így amikor rá emlékezünk, a szépirodalmi méltatás mellett Reményiket, mint a természetjárót is látnunk és ismernünk kell: „Fenn Isten jár a csúcsokon. / Amerre fényben elhalad: / Testőrei: dárdás fenyők / Állnak titáni sorfalat, / A szirt felett, s az ég alatt.” – olvasható A kis templom a nagy dómban című versében.

A borbereki versek után a Nagykőhavas jelképezte számára a legigazabb „boldog magányt”: „Nagyon szép volt ott fenn… törpefenyős, borókabokros, széljárta, hallatlanul mélyen hallgató, felséges világ… Ezer méteren felül, mintha szárnyam nőt volna, ezernyolcszáznegyvennégy méternél a csúcson, már nem létezett számomra e világ nyomorúsága.” – idézi szavait a Reményik sorsvállaló magányáról író Sáfrán Györgyi. Életének utolsó, nagy, megnyugvást adó találkozása a hegyekkel 1939 szeptemberében zajlott le, mikor Lám Bélával, hűséges barátjával és turista társával a Szebeni-havasokban járt.

„Egy lángot adok, ápold, add tovább…” – Reményik Sándor sírja. Kolozsvár, Házsongárd. A szerző felvétele 2015 áprilisából.

Bár úgy tartják, költészetének nem központi élménye a női nem, és tény, hogy a férfiasságot is főként ott vállalta, ahol a legvészterhesebb volt, vagyis a Végvári magatartásban, mégis, kevés magyar költő áll annyira a nőiesség igézete alatt, mint Reményik Sándor, aki egész életét nők fényében és árnyékában élte.

A költő sorsában a kezdetektől meghatározó szerepet játszott édesanyja, a Felvidékről, Jólészről, a kis felsőgömöri faluból származó Brecz Mária, aki fiának az ihlető energiát, az irodalmi hagyományokat jelentette.

Költészetének és gondolatvilágának a nőnek jutó szerep kérdéskörének értelmezése talán a legkülönlegesebb hajtása, melyben erkölcsi szempontból tekinti át a nőiesség, a férfiak és a nők közötti egyenlőség kérdését. „Az igazi nőiesség nem külső nemi tulajdonság, hanem az emberi lélek legnemesebb rejtekéből kiáradó örökség” – írja 1913-ban a keresztény alapokra helyezett feminizmus kérdéseiről írt, eddig elhallgatott, ezért csak kevésbé ismert tanulmányában, melyet a Reményik Sándor által alapított kolozsvári folyóirat, a Pásztortűz 1943. október 15-i számában megjelent, Reményik Sándor nőproblémáját feszegető írásában egyedül R. Berde Mária, Reményik Sándor korának egyik legjelesebb, szintén a Házsongárdban örök álmát alvó erdélyi művésze említ, kinek Reményik Solness című, 1925-ös versét ajánlotta.

Reményik Sándornak a férfi és a nő erkölcsi egységéről 1913-ban megfogalmazott gondolatai a mai kor asszonya és férfija számára a keresztény nővédelem fogalmát elvető és elfelejtő időkben is maradandó időszerűséggel bírnak, hiszen a költő idézett cikkében a Pál apostoli tant viszi tovább: „Egyek vagytok a küzdelemben, a szenvedésben, egyek nemcsak a szerelemben, hanem minden emberi életviszonylatban, fegyvertársak a legnagyobb eszmék megvalósításában, egyenlők az emberiség élete-munkájában, testvérek az igazság keresésében.”

Kudelász Károly szobrászművész Reményik Sándorról készült halotti maszkja. Pásztortűz, 1941. november 15.

Kevés költő ismerte úgy a női, s azzal együtt a férfilélek rejtelmeit, mint Reményik Sándor. Tudta jól, hogy milyen az, amikor valakit valamiféle okok gátolnak abban, hogy megnyilatkozzék egy nő előtt: lehet, hogy ahhoz minden túl eszményi, vagy épp ragaszkodnak a boldogtalansághoz. Amint az Csipkerózsa című versében olvasható:

A vártoronyban szűzi csend, / A pergő rokka elpihent, / Áll az idő s nincs benne óra, / Királyfi, átkozott kezed / A tüskerácsra mér' teszed? / Most boldog Csipkerózsa. // Százévig nőtt a lángsövény, / Mögötte nincs könny, vágy, remény, / Semmi, csak boldog álom, / A gonosz tündér jót akart, / Herceg, ez álmot ne zavard, / Ne lássanak e tájon! // Alszik, tán rólad álmodik, / Lovag, van bátorságod itt / Álmához mérni rongy-magad? / Az Élet vagy, te átkozott, / A bűnt, a bajt, a jajt hozod / S kezedhez szenny tapad // S ha vágynál mégis törni át, / Találj szemben ezer halált, / Szívedbe tüske törjön, / Vérzőn szakítsd a lángfalat / És úgy maradj a vár alatt, / És szomjúság gyötörjön. // S Te csak aludj, kis Csipkerózsa, / Áll az idő, nincs benne óra, / Sorsod nem mostoha, / Az álmod szent, / A rokka elpihent, / Aludj, ne ébredj fel soha!

Egy lélek állt… című versében a férfi és a nő által örökké vágyott végtelen egység és harmónia, valamint létünk eredetének mindenkori kérdéseire ad választ:

„S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. / Szomorún indult a kapu felé, / De onnan visszafordult: »Ó Uram, / Egy vágyam, egy utolsó volna még; / Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, / Szerettük egymást véghetetlenül, / Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, / Szeretném viszontlátni odalenn, / Ha csak egy percre, ha csak mint egy / álmot.« / S felelt az Úr: / »Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.«”

Reményik Sándor költészetében az istenhit, Erdély és az azokkal összefüggő természetkultusz mellett olyan mély kérdések és válaszok húzódnak meg, melyeknek megértésére halandó ember csak egy bizonyos szellemi síkon túl válik képessé.

Miután a földön megszületünk, már nem emlékszünk annak az álomnak arcvonásaira, kivel a mennyek óceánja valaha otthonunk volt. De amikor találkozunk vele, akkor felismerjük őt. Jöjjön ez az álom akár izzó ősszel, vagy épp reményt hozó nyáron: ne engedjük el!

Fizikai egészségének hanyatlásával Reményik lelkiállapota is gyorsan romlott. Elérkezett az idő, amikor „szíve is elhagyta őt”. Utolsó, kiadatlan szerelmes versét „A fehér menyasszonyhoz”, testi-lelki fájdalmait csillapító orvosságához írta, melyet nőnek vélt, női minőségként tekintett rá.

Végvári életműve tragikusan szakadt félbe. De a költő pályája megérte Végvári diadalát: születésének 50. évfordulóján, 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéssel Erdély északi és keleti része, s azzal együtt Reményik szülővárosa, Kolozsvár is visszatért. 1941. október 24-én ezzel az elégtétellel léphetett az üdvösségbe.

Raffay Andrea, ügyvivő szakértő, Történeti Kutatóközpont Magyarságkutató Intézet