Kercaszomor – a legbátrabb község

Kercaszomor a mai magyar–szlovén határ közvetlen közelében elhelyezkedő kis őrségi település. A történések idején, közvetlenül az I. világháború után itt még két község volt: Kerca és Szomoróc, melyek 1942-ben egyesültek. A hajdani Szomoróc feküdt közelebb a határhoz, Kerca valamivel távolabb.

1919. augusztus 12-én a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) csapatai átlépve az államhatárt megszállták Szomorócot, amely akkoriban színmagyar református község volt. A tiltakozás a háború utáni zavaros időkben mit sem használt. A helybeliek azonban nemcsak úgy gondolták, hogy ez így nincs jól, hanem a tettek mezejére léptek.

A trianoni békediktátum aláírása után két hónappal, 1920. augusztus 1-jén éjjel 11 órakor Rankay József hadnagy, a kercai határőr-kirendeltség parancsnoka az alá beosztott 17 katonával valamint a hozzájuk csatlakozó szomoróci és kercai férfiakkal megtámadta és elűzte a megszálló szerb katonaságot. Néhány kézigránát elhajítása és puska elsütése elegendő volt ahhoz, hogy a szerb helyőrség a fegyverét eldobva, fejvesztetten meneküljön. Emberéletben nem esett kár egyik oldalon sem.

A győzelem látszólag időleges volt. Embererőben és fegyverzetben megerősített szerb–horvát–szlovén csapatok tértek vissza már másnap és szállták meg ismét Szomorócot. Az, hogy magyar emberek egy a Magyar Királysághoz tartozó magyar falut visszavettek a szerbektől, a megszállók szemében természetesen bosszúért kiáltott. Horváth Pálnak, a Muraszombati járás főszolgabírájának a szombathelyi Magyar Királyi Körletparancsnoksághoz írt jelentéséből idézünk: „a (felkelésbe) beleelegyedett szomoróczi polgári egyéneket rettenetesen elverték és Muraszombatba kisérték. Muraszombatban az utcára néző községi fogdába zárták el őket, s minthogy több napon át nem adtak nekik eledelt az éhségtől ordítottak, úgy hogy az ott járó kelő közönség szerzett tudomást a jugoszlávok barbár viselkedéséről. Muraszombati úri asszonyok panaszt emeltek emiatt az ottani rendőrbiztosnál, hogy kultúrállamban még a rablógyilkos élelmezéséről is gondoskodnak, ki erre azt választ adta, hogy ezek nem érdemlik meg és úgy is az a céljuk, hogy éhen pusztuljanak. A közönség a szomorócziakat őrző őrséghez fordult, kik emberbaráti érzéstől indíttatva megengedték, hogy titokban élelmezhetik őket és csak ezeknek köszönhető, hogy […] az éhhaláltól megmenekültek.” Egy emberséges hadbíró szerencsére szabadon engedte a foglyokat, akik hazatérhettek.

A történtek azonban nem maradtak hatás nélkül. 1922. február 9-i hatállyal a Magyar–Jugoszláv (SzHSz) Határmegállapító Bizottság – nyilvánvalóan figyelembe véve a történteket – engedélyezte Szomoróc visszatérését Magyarországhoz! A bátor kercai és szomoróci emberek helytállása tehát teljes sikerhez vezetett: két és fél éves idegen uralom után visszatérhettek az anyaországhoz. Hogy kétely ne lehessen a tekintetben, hogy a fegyveres akcióra szükség volt, álljon itt Blaha miniszteri tanácsosnak a Magyar királyi Belügyminister megbízásából 1922. február 11-én írott levelének részlete: „A Budapesten működő Határmegállapító Központtól nyert értesítés szerint a vendvidéki határvonalnak Szomoróczról Lendvaújfaluig terjedő részén a határmegállapító bizottság egyes határkiigazításokat rendelt el, a melyek foganatosítása céljából a szükséges technikai személyzet már ki is küldetett Nagykanizsára. Megjegyzem, hogy a javunkra eső határkiigazítás is csak ideiglenes jellegű, mert a népszövetséghez 26 vendvidéki község visszacsatolására vonatkozólag tétetett javaslat.” Mint tudjuk, az említett 26 vendvidéki község nem került vissza Magyarországhoz…

Álljon itt a felkelés szomoróci résztvevőinek neve: Ábrahám Ádám, Ábrahám Dániel, Ábrahám Lajos, Balaitz Gyula, Császár Antal, Dara József, Frühmann Antal, Horváth Sándor, Ingiszi Ferenc, Kapornaky Antal, Krányecz Vilmos, Kulcsár Antal, Orbán János, Orbán Kálmán, Papp József, Papp Sándor, Pongrácz Antal, ifj. Pongrácz Antal, Pongrácz Dániel, Röszler András, Soós Kálmán, Soós Sándor, Vass Imre. A határőrök közül Rankay József hadnagy és Marton József őrvezető nevét ismerjük.

A visszatérés után a szomoróciak első dolga az volt, hogy az I. világháború alatt elhurcolt harangjuk helyébe újat öntessenek. A harang stílszerűen Sopronban, a hűség városában készült, s már 1923-ban elfoglalhatta helyét a község fa haranglábában. A harang még ma is megvan – az ünnepség során az egyik felkelő unokája meg is kondította –, az egykori szerb határőrbódé helyén felállított Tisza István-emlékoszlop viszont már nincs: a II. világháborút követő kommunista uralom eltávolította. A harang szava viszont a legsötétebb időkben is szólt azoknak, akik értették.

A szomoróciak a II. világháború végéig minden évben megünnepelték a felkelés és a hazához való visszatérés évfordulóját. A kommunizmus évei alatt erre természetesen nem volt lehetőség. A nemes hagyomány azonban a visszatérés 80. évfordulóján, 2002-ben újra életre kelt: a kercaszomoriak azóta ismét megemlékeznek eleik bátor helytállásáról. A felkelés 80. évfordulójára önerőből emlékművet emeltek, melyet Szervátiusz István helyben élő szobrászművész készített. A Vas Megyéért Egyesület és a Vas Megyei Honismereti egyesület 2002. augusztus 11-én a Vas megye legbátrabb községe címet adományozta Kercaszomornak.

Az I. világháborút követő időkben csupán három magyar település volt, amelyik fegyverrel szállt szembe a szláv megszállókkal: Balassagyarmat, Apátfalva és Szomoróc. Az Országgyűlés Urbán Árpád szocialista képviselő önálló indítványa nyomán 2005. május 30-án törvényt fogadott el arról, hogy Balassagyarmat városának a Legbátrabb város kitüntető címet adományozza. A törvényjavaslathoz V. Németh Zsolt fideszes képviselő módosító indítványt nyújtott be, hogy egyidejűleg az Országgyűlés adományozza Kercaszomornak a Legbátrabb község címet. Az önkormányzati bizottság támogatása ellenére a módosító indítványt a szocialista–szabad demokrata többségű parlament elutasította. A magukat jobboldalinak mondó pártok képviselőinek többsége sem támogatta a módosító javaslatot. A kercaszomoriak azonban nem adták föl: 2008-ban V. Németh Zsolt jóvoltából ismét az Országgyűlés elé került a településnek adományozandó, elismerő cím ügye, amely az október 27-i zárószavazáson elfogadta, majd törvénybe iktatta, hogy a település a Legbátrabb község – Communitas Fortissima címet viselheti.

Tisztelet és megbecsülés az 1920. augusztus elsejei felkelés bátor résztvevőinek és mindazoknak, akik 1945-ig fenntartották, majd 2002-ben felélesztették a jeles esemény emlékezetét! Ez az írás azért készült, hogy minél több emberhez eljusson a híre, s megtanulhassa: mennyit ér a civil kurázsi.

A szerző Németh Zsolt, a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa