– A társadalom ma azt várja el a szerettét elvesztőtől, hogy minél előbb fejezze be a gyászolást. Általában az első egy-két hónapban, illetve a temetésig viselkedünk együttérzőn, addig vagyunk megértők, pedig a gyász lefolyása sokkal hosszabb időt vesz igénybe – mondta a Magyar Nemzetnek Hegedűs Katalin.
Hozzátette, a haláleset utáni hat hónapban kell a legtürelmesebbnek lennünk a gyászolóval, aki ilyenkor még hullámzó lelkiállapotban van: egyik nap jól érzi magát, másnap viszont összeomlik. Mindez azt jelenti, hogy még nincs túl a szeretett személy elvesztésén, ugyanis a teljes gyászfolyamat ritkán zárul le egy éven belül. Az érzéseket pedig az olyan személyes alkalmak, mint a házassági évforduló vagy a születésnap újra és újra felerősíthetik, és az is természetes, ha az elhalálozás egyéves évfordulója ismét érzelmeket vált ki.
– A folyamatban sokat segíthet a gyásznapló, melyben lehet írni a mindennapokról, különös tekintettel az elhunyttal kapcsolatos érzésekre – tanácsolja Hegedűs Katalin, aki a legutóbb megjelent könyvében ilyen anonimizált gyásznaplókat elemzett.
A docens úgy véli, felgyorsult világunkban az általánosan jellemző szétszórtság mutatkozik meg a veszteségfeldolgozásban is. – Nem tudunk igazán koncentrálni a gyászolóra sem, inkább egy-két közhellyel lerázzuk. A legjellemzőbb ilyen üres frázis a „szólj, mit segíthetek”, amivel nyilvánvalóan csak magunkat védjük, hiszen tudjuk, hogy akit veszteség ért, az úgysem fog szólni, mi azonban megnyugtathatjuk magunkat, hogy felajánlottuk a segítséget – közölte a szakember. Hasonló példaként említette, amikor a személyes kommunikáció vagy csupán egy baráti ölelés helyett SMS írásával, illetve a Facebookon sírós arcocska küldésével fejezzük ki együttérzésünket a szerettét elvesztő ismerősünknek.
– Pedig ilyenkor azzal segítünk a legtöbbet, ha akár személyesen, akár telefonon szólunk hozzá néhány emberi szót. Ennek azonban sajnos nincs meg a kultúrája, és csak kevesen vértezik fel magukat annyira, hogy felkeressék a gyászolót.
Sokan azt gondolják, hogy szívesebben lenne egyedül a fájdalmával, és csak zavarnák vagy kellemetlen lenne neki egy beszélgetés egy kávé mellett. Ez természetesen nem igaz – hangsúlyozta Hegedűs Katalin, kitérve rá, hogy konkrét, gyakorlati segítséget is nyújthatunk a veszteséget átélőnek, ha például főzünk neki egy levest, vagy készítünk neki egy finom süteményt és ezzel látogatjuk meg.
– A lényeg tehát, hogy a gyászoló ilyenkor elszigetelődik és magára marad, ezért jóval több emberi kapcsolatra vágyik, mint amennyit ebben a helyzetben általában kap.
Persze fontos megtalálni az egyensúlyt, hogy a közeledésünk ne váljék tolakodóvá az érintett számára, de ne is legyen túlságosan távolságtartó – emelte ki a gyásztanácsadó.
Hegedűs Katalin rossznak tartja azt a mostanában egyre elterjedtebb gyakorlatot, amikor a hozzátartozó hazaviszi az elhunyt hamvait tartalmazó urnát, és azt a lakásában őrzi. – Az a tapasztalat, hogy ilyenkor nem zajlik le a gyász, nincs meg az a rítus, hogy véglegesen elbúcsúztunk az elhunyttól, és végigcsináltuk a temetéssel vagy a hamvak szórásával járó búcsúfolyamatot.
A hamvak hazavitelének gyakran anyagi oka van, mert ma egy urnás temetés is drága, de fontos lenne megtalálni a módját, hogy egy, az elhunyt számára kedves, és a jogszabály által megengedett helyen szétszórjuk a hamvakat.
