Az újévi ünnepek kezdetei

Ez az egyszerű, szerény ünnep az évszázadok során Róma legnagyobb ünnepévé nőtte ki magát.

Ez az egyszerű, szerény ünnep az évszázadok során Róma legnagyobb ünnepévé nőtte ki magát. A kereszténység térhódítását követően, a IV. századtól tapasztaljuk, hogy a forrásokban egyre több szó esik az újév napjáról, még olyan provinciákban is, ahol ez az ünnep korábban ismeretlen volt. A változás oka alighanem a vallás változása: az év korábbi fő ünnepei, mindenekelőtt a Saturnalia, pogány istenek ünnepei voltak, melyeken keresztények nem vehettek részt. Az újév ünneplésében azonban kevés vagy semennyi szerep sem jutott az istenek kultuszának. A IV. század végére az újév ünneplése már három napig tart, és a Római Birodalom leglátványosabb ünnepévé válik. Ekkor már nem munkával készülnek az új évre, hanem az egykor volt aranykort próbálják néhány röpke napra felidézni. Az emberek lakomákat rendeznek egymásnak, és egyre gálánsabb ajándékokkal lepik meg barátaikat és munkatársaikat. A jelképes aprópénz helyett már aranyérme az elvárás, és az ajándékok értékes ezüst tárgyak. Meglehet, maga a Seuso-kincs is egykor egy extravagáns újévi ajándék volt. Bár vagyont érő ajándékok cserélnek gazdát, az ünnep mégis az aranykori egyenlőséget igyekszik felidézni: a rabszolgák sem dolgoznak, a foglyokról leveszik a bilincset, és szabadon kigúnyolhatók a gazdagok és hatalmasok, akár még a császár is. Továbbra is ügyeltek a kedvező előjelekre. Ebből a korból adatolt az a ma is ismert babona, mely tiltotta, hogy újév napján bármit, de különösen tüzet, kivigyenek a házból. Egyes vidékeken szilveszter éjszakájára asztalt terítenek, melyet gazdagon megraknak finomságokkal, s melyet magára hagynak éjszakára. Forrásaink nem egyeznek meg, abban, hogy a terített asztal célja a jó előjel biztosítása, vagy ez az asztal nem is hús-vér vendégek számára készül, hanem a holtaknak vagy a régi isteneknek.

Nem csak a házakban ünnepelnek, az utcákat is elárasztják az ünneplők. A városokon végigvonuló ünnepi menet jellegét, amely karneváli hangulatot kölcsönzött az ünnepnek, a helyi szokások és a kialakulóban lévő helyi hagyományok szabják meg. Volt, ahol a katonák egyfajta „pünkösdi királyt” választottak, pontosabban „újévi császárt”, s ő vonult végig a városon kíséretével, melyben még a női szerepeket is férfiak alakították. Máshol a pogány istenek vonultak fel, de a legkevésbé sem méltóságteljes módon: feketére mázolt arccal, rongyokból, szalmából tákolt jelmezeket öltöttek az isteneket megszemélyesítő jelmezesek. Az egykori kelta területeken, talán egy addig lappangó kelta hagyomány feléledéseként, állatjelmezeket öltöttek, amelyek közül a szarvas és a borjú alakját emelik ki a források. A felvonulók egyes városokban megálltak a házaknál, hogy a következő évre szóló jókívánságokkal és énekléssel hozzanak áldást a házra, természetesen kisebb-nagyobb ajándékokért cserébe. Úgy tűnik, hogy ez a játék a felnőttek, fiatal férfiak mulatsága volt, azonban a gyerekek sem maradtak ki mindenütt belőle, a kisázsiai Amasea városában például gyerekek járták a várost, akik ezüstözött almákat kínáltak megvételre borsos áron.

Bár az ünneplésnek általában nem volt különösebben pogány jellege, legalábbis annyiban, hogy a pogány istenek imádata nem igen képezte részét, azonban a fékevesztett dorbézolás, vagyonok elajándékozása olyanok számára, akik legkevésbé sem szorultak rá, mindez felkeltette az egyház nemtetszését. Mi több: a püspököket igen zavarta, hogy az ünneplők képtelenek voltak megindokolni, hogy igazából mit ünnepelnek, és mi értelme van groteszk rítusaiknak. Ez az ellenzés kevéssé tudta elfojtani az ünneplést, mert a világi hatalomnak nem akarózott csatlakozni hozzá. Bíborbanszületett Konstantin császár részletes beszámolót ad róla, hogyan ülték meg az újévet a bizánci császári palotában. Alkalmasint bundás szőrmegúnyát viselő „gót”-nak öltözött színészek énekeltek „gót” nyelvű halandzsa éneket a császár dicséretére.

Így hát az újévi ünneplés és szokásai túlélték az ókort, de nem változatlanul, hanem folyamatosan megújulva. Nem mindig maradt önmaga, hiszen a középkorban rítusainak és szokásainak egy része áttevődött karácsonyra vagy farsangra. Új népek közé kerülve mindenki hozzáadta a maga örökségét, a karácsonyi tizenkét napot, ólomöntés, regölést, hejgetést, míg végül kialakultak minden népnek, tájegységnek, régiónak a maga szokásai, amelyekkel az újesztendőt köszöntötték, s amelyek máig köztünk élnek.

Az eredeti cikket ITT érheti el.