Aki színpadra álmodta Verne Gyula műveit

A népszínművek korszakának kiemelkedő minőséget alkotó, mégis elfeledett, Rákosi Jenő által mentorált drámaírója volt Csepreghy Ferenc, aki Verne műveit is rendkívüli gyorsasággal állította hazánkban színpadra.

Nemrég múlt száznegyven éve, hogy 1880. február 6-án meghalt Csepreghy Ferenc drámaíró, civilben asztalos. Véletlen, de az irodalmi babonásak akár fölfedezhetik a Sors kezét abban a tényben, hogy halálának naptári időpontját csak két nap választja el február 8-tól (amely nap Jules Verne születésnapja). Csepreghy Verne számos művét állította színpadra. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy nála nem volt népszerűbb francia író a dualizmus idején. De a hazai népszerűséghez Csepreghy is hozzátett valamit, színházi eszközökkel. Emellett érdekes kérdés, miként jutott el egy egyszerű kézműves legény odáig, hogy darabjait a kor nívós színházában játsszák. Hiszen ilyen karrier manapság ritka – írja a Mandiner.hu.

A XIX. század a magyar színházművészet megszületésének kora.

A mai Szlovákiához tartozó Szalkán született Csepreghy Ferenc (1842–1880) drámaírói karrierje a dualizmus idejére esett. Sokáig aligha hitte bárki, hogy ebből a szegény fiúból ünnepelt drámaszerző lesz, aki egy rettegett színházi direktor kezét foghatja, és ünnepelt színésznők kezét csókolhatja.

Csepreghy István szatócs fia előbb gyerekként – a hasonló életkorú gyerekekkel – pásztorkodott a mezőn, majd pedig Pestre kerülve asztalosinasnak állt. Gyermekként papnak készülő unokabátyja könyveit olvasgatva alapozta meg műveltségét. Egy katolikus legényegylet tagjaként vetette papírra első zsengéit az újromantika szellemében. Mint a korszakban a kézművesek és szakmunkások, bejárta Európa nagy részét, megtanult németül, rengeteget olvasott. A szocialista munkásmozgalom – legalábbis a művei alapján – nem hagyott nyomot gondolkodásán. A katolikus legényegylet vallásos-szolidáris szellemisége befolyásolta szociális érzékenységét. Bécsi tartózkodása ihlette a Magyar fiúk Bécsben című komédiáját. 1868-ban öccsével közösen asztalosműhelyt nyitott Pesten. Egészsége azonban nem bírta az asztalosmesterséget, és egyébként is megosztotta figyelmét tanult munkája és az írás között.

Szerencséjére találkozott Rákosi Jenő lapszerkesztővel, íróval, aki 1875-től a budapesti Népszínház igazgatója volt. A német családban született, de buzgó magyar hazafivá váló Rákosi, aki később a hazafiságot a sovinizmusig fokozta,

szívügyének tekintette a magyar nyelvű színjátszás támogatását és a főváros magyarosítását.

Igényes magyar nyelvű darabokkal kívánta ellátni az ekkoriban még nagyrészt németül beszélő pesti plebejus tömegeket – mert abban demokratikus érzelmű volt, hogy a Népszínházat valóban a „népnek”, a pesti népnek szánta: a kézműveseknek, fiákereseknek, boltosoknak, cselédeknek és fuvarosoknak, egyszóval azoknak, akik két kezük munkájából tartották el magukat.

Csepreghy sorsa nem egyedülálló a korban. A színháztörténet tele van alacsony sorból származó emberekkel. Nem egy drámaírót Shakespeare inspirált, aki pályáját a lovak őrzésével kezdte a színház előtt, és innen indulva Anglia és a világ legnagyobb drámaírójává vált. Friedrich Schiller orvosként, Tóth Ede szabóként kezdte karrierjét. A dán Hans Christian Andersen pedig egy varga és egy alkoholista napszámos asszony fiaként, valahol félúton a kisparaszt-kisiparos és agrárproletár sors között éhezett gyermekkorában. Természetesen voltak jogászok és újságírók is bőven a színházi emberek között. De a lényeg, hogy önmagában a kézműves pálya nem volt kizáró ok abban, hogy valaki színházi pályát fusson be. Ez részben annak köszönhető, hogy a színház mindig költségigényes intézmény volt. Könnyű volt nagyot bukni. Ezért viszont a színházigazgatók rá voltak utalva arra, hogy a nagy technikai költségeket ellensúlyozzák remek, jól megírt, a közönséget becsalogató drámákkal. Jellemző például, hogy Rákosi Jenő az Utazás a Föld körül című színművet íratta a meglévő díszletekhez, és nem fordítva. Egy verset valaki megír szórakozásból, akár novellát is, ám egy több felvonásos dráma írásához nemcsak tehetség kell, hanem kellő idő és olvasottság is. És mivel a közönség ki volt éhezve a színházra a romantika korában, a színházigazgatók rá voltak utalva arra, hogy rendszeresen keressenek őstehetségeket.

Csepreghy művei a népiesség és olykor az újromantika stílusában születtek.

A két leghíresebb népszínműve a Sárga csikó (1877) és A piros bugyelláris (1878). Ezek a művek komoly szociális mondanivalójukkal kiemelkedtek a korabeli népszínműkínálatból. A későbbi tucatnépszínművekhez képest pedig nagyságrenddel jobbak voltak, bár már ezek magukon viselték a későbbi népszínművek jegyeit: szereplői rendre dalra fakadnak, ha kell, ha nem, akárcsak az 1950-es évek német nyelvű és népiségű Heimat-filmjeiben, és a paraszti szereplők beszédén, gondolkodásán is látszik, hogy szerzőjük kívülről tekintett a parasztságra (Csepreghy hamar elkerült faluról). A két mű nagy sikert aratott a német színpadokon, megerősítve a magyar tájról alkotott sztereotípiákat. Nemcsak kollegiális viszonyba, hanem barátságba is került Rákosi Jenővel. Olyannyira, hogy feleségül vette az igazgató nővérét, a jelmeztervező Rákosi Idát.

Csepreghy Jókai és Verne műveit is előszeretettel állította színpadra. Jókai Mór művéből írta A két menyegző című darabot (1876). Az irodalomtörténet feladata, hogy kiderítse, a Csepreghy-féle színházi adaptációk milyen mértékben járultak hozzá Jules Verne hazai népszerűségéhez és tiszteletbeli magyar íróvá, „Verne Gyulává” válásához. Mindenesetre olyan művek fűződnek Csepreghy Ferenchez, mint a Nyolcvan nap alatt a Föld körül magyar színpadi változata, az Utazás a Föld körül (1875), az Utazás a Holdba és a tenger alatt (1876) és a Sztrogoff Mihály utazása Moszkvától Irkuczkig (1877). Csepreghy a rá jellemző szellemi frissességgel, ügyesen adaptálta színpadra Verne finom humorát és iróniáját, olykor szatirikus vénáját, amellyel megcsipkedte a bogaras tudósokat, és különösen az angol gyarmatosítókat. Az Utazás a Föld körül tipikus példája, amikor a gombhoz varrják a kabátot, igaz, egy eléggé drága gombhoz. Rákosi Bécsben föllelkesedett egy Verne-előadáson, és egy az egyben megvásárolta a díszletet. Ehhez muszáj volt valami újszerűt írni. A friss, üde, humoros földolgozás és a trükköket felvonultató díszletek megnyerték a szórakozni vágyó közönséget – olvasható az oldalon.

Érdemes elgondolkodni azon, milyen gyors volt a kultúra terjedése és a fordítás a korban:

a Nyolcvan nap alatt a Föld körül 1873-ban jelent meg franciául. S két év múlva már a budapesti Népszínház játszotta a darabot.

A Sztrogoff Mihály 1876-ban jelent meg, és egy évet kellett várni a magyar nyelvű darabra. Még a lehetőségek között is irigylésre méltó helyzet. Mellé tehetjük, hogy Petőfi Sándor magyarul tudta olvasni Dickens Twist Olivérjét, ami nyilván nem maradt hatástalanul Az apostol nyomornegyed-jelenetére. Hol van ma ilyen intenzív fordítási kultúra, miközben a XIX. században a technikai és kommunikációs viszonyok nehézkesebben működtek!

Talán föltűnő, hogy Verne magyar tárgyú regényeinek egyike sem szerepel a Verne-adaptációk között. Sem a Sándor Mátyás, sem a Várkastély a Kárpátokban, sem a legutoljára – 1908-ban megjelent – A dunai hajós, sem a Storitz Vilmos titka című horrormű (utóbbi témája miatt is érthető, hiszen a Népszínház – küldetéséből fakadóan, hogy bevonzza a jónépet – kerülte a depresszív műveket). Ennek oka, hogy Csepreghy halála sajnos megelőzte ezek megszületését.

Csepreghy egészsége egyre romlott, az asztalos évek következményeként. 1880-ban halt meg tüdőbajban, amelyet hiába próbált kezelni az olasz éghajlaton, majd Sziléziában. Halála után nem sokkal a népszínműkultúra egyre sablonosabb lett, s mindinkább eltolódott, elveszítve eredeti demokratikus tartalmát, a csikós–menyecske–puszta–gémeskút-giccs felé. Ez utóbbi mulatós zenében és tárgyi kultúrában túlélte a Kádár-rendszert is, de az igényes szerzőket – mint Csepreghy – alig ismeri már valaki az irodalomtörténészeken kívül.