Az elhúzódó kormányzati belső vita bőséges témát ad a sajtónak februárban, ám a keresztény nemzeti egyesülés erői és a kisgazdák továbbra is együtt akarnak kormányozni, csak nem egy pártban, hanem pártszövetségben. Sokat elárul, hogy a Szegedi Napló kérdésére február 11-én Gróf Bethlen István későbbi miniszterelnök úgy nyilatkozik: „A politikai helyzetet nagyon sivárnak tartom. A folytonos torzsalkodások, olyan kérdések feszegetése, amelyek nem aktuálisak… Abszolút nem kívánatos dolgok...”
Közben Az Est arról számol be 9-én, hogy az újonnan megválasztott amerikai republikánus elnök a magyarságot méltató levelet küldött az Amerikai Magyar Népszava kiadójának, Berkó D. Gézának, s rajta keresztül az egész magyar nemzetnek. „A magyar amerikai szavazók lojalitása és ragaszkodása, mint azt a múlt választás eredménye kifejezte, a magyar faj iránt érzett szeretetem és vonzalmam következtében bennem igazi megelégedést keltett. A nemes Kossuth lángoló szeretetével az amerikaiak Magyarország ügye iránt érzett rokonszenvüket és vonzalmukat akkor kimutatták, mikor még az önök faja hazánkkal nagyobb számban nem azonosította magát. […] Most az önök szülőhazája a szabadság és a demokrácia útjára lépett és biztos vagyok afelől, hogy még nagyobb megértésnek és szorosabb kapcsolatnak kell közöttünk kifejlődni. Midőn kifejezem az általános amerikanizmus érzelmének megerősödésére és ama nemzetek közötti barátság kifejlődésére vonatkozó óhajomat, amely nemzetek vérükkel, agyukkal és polgárságukkal járultak ahhoz, hogy saját nagy hazánkat azzá tegyék, ami ma, vagyok készséges tisztelője: Warren G. Harding.”
Az Amerikába vándorolt magyarokról ír Az Est 13-i számában Móricz Zsigmond Bujdosó magyarok szívhangjai címmel. „Kimondhatatlan a fájdalomnak, a szeretetnek, a szíveszakadt imádatnak az a tündérfényű rajongása, amivel e bujdosók az óhazára gondolnak, ahogy hazavágynak, ahogy reménykednek, készülnek, jönnek…[…] Helyes és bölcs hang: Magyarország a magyaroké, s olyan ország lesz, amilyet csinálunk belőle. Földje jó, vize jó, füve jó: Árpádhon valóban. Egy nagy kertnek kell lennie Európa közepén, buja és gazdag kertnek: ha mi meg nem építjük, megépíti más… Szükség van itt minden kalapácsra, minden munkáskézre. […] És az amerikai magyarságnak, bárhogy, s bármint történik is, részt kell vennie fölényes népkultúrájával, anyagi helyzetének erejével és szívének lángragyújtó sugárzásával: e szegény, letaposott, tönkrement óhaza újraépítésében.”