Az elbeszélés szerint egy vasárnap délután a templom előtt beszélgető emberek megvitatták a világ sorsát, amelyben előkerültek a múlt török időkbéli veszedelmei, mikor is egy csavaros eszű idős férfi vette magához a szót. Az öreg meg volt győződve arról, hogy a törökök már nem fogják betenni a lábukat, hiszen erről tanúskodik az a Krizsmán-féle jövendölés, amelynek alapján Mátyás király feltámad, és nem csak a törököt, hanem minden ellenséget megsemmisít. Majd elmondta a hallgatóságnak, hogy élt régen egy Krizsmán nevű íródeák, aki egy alkalommal, mikor az urát adószedő útján elkísérte, eltévedt, eljutott egy sziklához, amelynek az alján egy Mátyást jelölő szöveg állt, még fel sem ocsúdott, mikor megjelent egy barát, aki elvezette őt egy föld alatti templomba. Az íródeák a templom egyik ablakából egy alvó hadsereg lovasságát és gyalogságát, illetve egy szín aranyba öltözött királyt pillantott meg, a társaság pedig nem más volt, mint Mátyás király és a serege. Mátyás időről időre feleszmél, és megkérdezi, hogy repülnek-e még szarkák, s ha igenlő feleletet kap, akkor visszaesik mély álmába, de egyszer azonban mégis megrázza majd magát, és ki fog törni onnan katonáival egyetemben, mert szörnyű háborúk fognak kerekedni. „Nemzet fog küzdeni nemzet ellen. Mátyás király aztán mindenkit legyőz és olyan jólét fog következni utána, melyről a szent irás azt mondja: «egy akol egy, pásztor».” S akkor tűnnek el majd a szarkák, amikor majd érkezik egy olyan legény, aki falon függő kardot képes lesz kihúzni a hüvelyéből, így Mátyás is seregestül kitörhet a felszínre. Az öreg zárásként emlékeztetett arra, hogy mindez nagyon régen volt, abban az időben még a kézzel írtak, ám az írás is valószínűleg már elveszett, így a történetről az „urak” már nem is tudnak, ő maga is sok mindent elfelejtett, de ezt a jövendölést még megőrizte.
