Háromszáznál is több atkafajt fedezett fel a magyar kutató

Bár Kontschán Jenő atkakutató pályája nehezen indult, akadt időszak, amikor az egyetemi katedra mellett építkezésen dolgozott segédmunkásként, mára a szakterületén nemzetközileg is elismerik a munkáját. Bőven van tennivalója, mert bár eddig pályafutása során háromszáz új atkafajt fedezett fel és írt le, akár további egymillió vár felfedezésre. A szakember bejárta a világot, de sokszor a korábban, akár mások által megszerzett mintákból azonosít be új fajokat.

A szakember arra figyelmeztet, hogy hamarosan újabb inváziós fajok jelenhetnek meg Magyarországon Fotó: Bach Máté

– Kétféle biológus létezik a világban: vannak, akik annak születnek, mások az egyetemen lesznek azzá. Az előb­biek közé jellemzően azok tartoznak, akik közvetlenül az állatokkal foglalkoznak, én is ezt a tábort erősítem – bocsátja előre Kontschán Jenő atkakutató, az Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetének igazgatója. A kutató elmondja, hogy ő már nagyon kis korában az állatok bűvöletében élt, általános iskolás diákként rovarokat, csigákat gyűjtött. Tette ezt úgy, hogy ennek a szellemiségnek semmiféle előzménye nem volt a családjában. Meghatározó szerepe volt azonban annak, hogy a Vértes lábánál fekvő Oroszlányból származik, és sokat jártak a város külterületén található, festői szépségű Majkra. S közel van Oroszlányhoz a Bokodi-tó is, ahol Kontschán Jenő nagyszüleinek volt egy kis kertje, és a nyár jelentős részét ott töltötte a testvérével, unokatestvéreivel. Ennek pedig azért van jelentősége, mert nagyon sokszor mentek a közeli rétekre gyíkot vagy éppen békát fogni, így az élet a biológia felé terelte.

– Mégsem ment minden zökkenőmentesen, azt szoktam mondani, hogy én a nehéz sorsú kutatók közé tartozom. A középiskolai tanulmányaimat ugyanis egy vegyipari szakközépiskolában végeztem, részben azért, mert akkor indult először biotechnológus-képzés, és úgy gondoltam, hogy ez érdekelni fog. Hát nem így történt.

Ezek után egy merész váltással az egri tanárképző főiskolán tanultam tovább, ahol nagyon inspiráló légkör fogadott. Később egyetemet végeztem Pécsett, majd az ELTE-n doktoráltam – emlékezik vissza. Közben azonban nem kutatóként, hanem általános, majd középiskolai tanárként dolgozott. Amikor semmilyen állása nem volt, építkezésen gürcölt segédmunkásként. Hétfőtől csütörtökig falat vésett, pénteken pedig órát tartott az ELTE-n. Mint mondja, ekkor tanulta meg egy életre, hogy milyen jó dolga van egy kutatónak. Amikor meglett a PhD-je, akkor bekerült a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Zootaxonómia Kutatócsoportjába, amit még Ba­logh János zoológus, ökológus, egyetemi tanár alapított a múlt század közepén.

Szerencsés váltás

– Itt kezdtem el az atkákkal foglalkozni, és ez így is ment 2011-ig, amikor is az MTA átszervezésénél megszűnt a kutatócsoport. Az ottani szakembereket hatvan év után annak ellenére eresztették szélnek, hogy egy nemzetközi szinten is egyedülálló csoportról volt szó. Ez sokkhatásként ért annak idején, mert úgy éreztem, hogy jól végeztem a munkámat, és fogalmam sem volt, hogy 35 éves fejjel kutatóként hol fogok tudni elhelyezkedni.

Nagy szerencsém volt, mert a Növényvédelmi Intézet akkori fiatal, agilis igazgatója éppen embereket keresett, és kaptam tőle egy lehetőséget.

El kell azonban mondanom, hogy egy teljesen új közegbe kerültem, mert bár itt is folytattak hasonló kutatásokat, de minden más volt, mint a korábbi munkahelyemen – hívja fel a figyelmet Kontschán Jenő. Amint a kutató a Növényvédelmi Intézethez került, ő is elkezdett kártevőcsoportokkal foglalkozni, aztán az élet úgy hozta, hogy először az állattani osztály vezetője, majd 2016-ban az intézet igazgatója lett.

A szakember arra figyelmeztet, hogy hamarosan újabb inváziós fajok jelenhetnek meg Magyarországon
Fotó: Bach Máté

Az adminisztratív munka mellett Kontschán Jenő továbbra is megtalálja a helyét a kutatásban is. A minél hatékonyabb munka érdekében naponta hat órát alszik, a többi 18 órán a család és a munka osztozik. Az eredmények pedig nem maradtak el.

– Menet közben megismerkedtem egy hozzám hasonló mentalitású kollégával, Hornok Sándorral, annak idején ő keresett meg a parazita atkákkal. Tetszett az ötlet, így nagyon erős együttműködésbe kezdtünk, és mind a mai napig szorosan együtt dolgozunk, állati kártevőkkel foglalkozunk.

Ez szintén nagyon izgalmas téma, kullancsokkal, bolhákkal, legyekkel, vérszívó tetvekkel és poloskákkal dolgozunk, és Hornok Sándorral nagyon jól kiegészítjük egymást – teszi hozzá a szakember.

Bejárta a földet

Később az intézetben sem csak atkákkal foglalkozott, hanem poloskákkal is. Aztán egy megkeresés miatt a közelmúltban a parlagfű-olajosbogárra vetült a kutató figyelme, amit nagyon izgalmas témának tart. Annál is inkább így gondolja, mert a parlagfű idegenhonos, invazív faj, amely ma Magyarországon az első számú allergén növény. Kontschán Jenő kiemeli, hogy már számítottak a parlagfű-olajosbogár terjedésére hazánkban, mert a rovar már egy ideje megjelent a déli határ közelében.

– Annak érdekében, hogy feltérképezzék, a rovar eddig hol bukkant fel Magyarországon, két hete kampányt indítottunk. Rovarászokat, természetjárókat és gazdálkodókat kerestünk meg, és a segítségükkel próbáljuk felderíteni a parlagfű-olajosbogár elterjedését – mondja el a kutató.

Bár Kontschán Jenő sok területen dolgozott már, elsősorban atkataxonómusnak tartja magát. A munkáját pedig komoly siker koronázza, mert eddig élete során több mint háromszáz atkafajt fedezett fel és írt le. Dolgozott Észak- és Dél-Amerikával, Afrikával, Ázsiával, a szubantarktikus szigetek faunájával, Ausztrália kivételével a világ minden táján fedezett fel és írt le új fajt. Nemcsak a trópusokon, hanem ottani mezőgazdasági területeken is tevékenykedett. Nem mindenhol járt személyesen, mert az nagyon költséges lenne, van, ahonnan csak korábbi, Magyarországra hozott anyagokat dolgozott és dolgoz fel. A szakember nagyon jó kapcsolatba került a genfi Természettudományi Múzeummal is, ahol heteket töltött el, és ahol szintén hasznos kutatómunkát tudott végezni. Ma már publikálnia is könnyű, mert a nemzetközi tudományos életben komoly rangot vívott ki magának, és a cikkeire nyitottak a szaklapok.

Valóra vált álmok

Kontschán Jenő a saját hazájában is próféta tudott lenni, hiszen itthon is felfedezett négy atkafajt. Az egyiket a felesége szülőfalujában, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kéken találta meg és írta le. – Nagy vágyam volt az is, hogy a Vértesben fedezzek fel a tudomány számára egy új fajt. Ez sikerült is, a csákberényi dombokon, egy füves területen egy takácsatkát sikerült új fajként beazonosítanom – jegyzi meg a szakember, aki munkájával elődei hírnevét öregbíti.

Régen begyűjtött anyagból is lehet még a tudomány számára új fajt felfedezni
Fotó: Bach Máté

Mint kiderült, Magyarország világraszóló atkakutató nemzet, mert korábban Mahunka Sándor és Balogh János összesen több mint négyezer fajt, a páncélos atkák csoportjának a felét fedezte fel és írta le. Kontschán Jenőnek nincs oka elkeseredésre, hiszen az eddigi munkássága is megsüvegelendő, ráadásul becslések szerint legalább 56 ezer, de akár egymillió atkafaj vár még felfedezésre.

A kutató kérdésre kitér arra is, hogy az atkák sokszor szabad szemmel is láthatók egy-egy rovaron, de előfordul, hogy csak mikroszkóp alatt derülnek ki a részletek. Kontschán Jenőnek az atkák mellett arra is marad energiája, hogy a levélbolhákkal foglalkozzon, ezeket is rendkívül érdekesnek tartja. Ezek a körtében és a szőlőben okoznak jelentős károkat.

Ellenség a kapuknál

– Fontosnak tartom az autópályával kapcsolatos kutatásainkat is. Azt vizsgáltuk, hogy a sztrádákon milyen kártevőfajok terjedhetnek. Példának ­okáért a pettyesszárnyú muslicát az M7-es autó­pálya egyik Balaton-parti pihenőjében azonosították be munkatársaim itthon először, és az állat három évvel később már komoly gazdasági kártevővé vált hazánkban. Nógrádban nem vették át a málnát, mert a rovar olyan kárt tett a termésben – mutat rá a kutató, aki szerint egy taxonómus abban tud segíteni, hogy beazonosítja, mi ellen kell védekezni. S mivel a taxonómusok száma egyre csökken, egyre nagyobb feladat és felelősség hárul rájuk.

– Ha egy politikai áthallással szeretnék élni, akkor azt mondhatom, hogy a „migránsok most is ott vannak a déli határnál”. Legalább három fajt ismerünk, amelyek a magyar határtól száz kilométerre már jelen vannak, és valószínűleg csak idő kérdése, hogy Magyarországon is megjelenjenek.

Köztük van egy takácsatkafaj, amely a mediterráneumban nagyon komoly károkat okoz a paradicsomültetvényekben, és ha nálunk is megjelenik, akkor itt is foglalkozni kell vele. Van egy fügekártevő, egy levélbolhafaj, amely Újvidéken már jelen van – sorolja a leselkedő veszélyeket a szakember. Szavai szerint sokat tehetünk az ilyen kártevők terjedése ellen, például azzal, hogy a nyaralásból nem hozunk haza növényeket, mert egy-egy ágon számos olyan kórokozót vagy kártevőt be tudunk hurcolni az országba, amelyek később gondokat okozhatnak itthon. Ha mégis bekerül egy inváziós faj, akkor azt izolálni kell és ott helyben elpusztítani, mert ha elterjed, már nem lehet eltüntetni. Attól kezdve már csak egyet tehetünk: megtanulunk az új fajjal együtt élni.

Lassú változás

A kutató kitért arra is, hogy egy-egy nagyobb rovaron vagy bogáron nagyon sok atka megtelepülhet, sokszor annyi, hogy szinte nem is látszik egy rovar vagy bogár teste. Ezeknek egy része kifejezetten veszélyes az állatra nézve, mert a hemolimfáját (vérét) szívják, de vannak olyanok is, amelyek csak utaznak rajta, mint mi, emberek a buszon. Például a ganajtúró bogáron levő atkák sem paraziták, csak a bogár segítségével eljutnak az egyik ürüléktől a másikig, ahol nagy mennyiségben találnak fonálférget vagy gombát.

A sok atka azonban mindenképpen teher egy rovarnak vagy bogárnak, mert a „potyautasokat” is cipelni kell, amivel extra energiákat égetnek. Kontschán Jenő ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy az atkákról még mindig nagyon keveset tudunk, a kutatás jelenleg még leginkább ott tart, hogy az új fajokat leírják.

Sokkal többet tudunk viszont a kullancsról, amely szintén atka, és egyértelműen a parazita-életmódra módosult. A kullancsok nem is csinálnak mást, csak a gerincesek vérét szívogatják. – Folyamatosan figyelemmel kell kísérni a kullancsokat, mert a klímaváltozás és a nyitott határok miatt sok betegséget terjesztenek. Kimutatták ­például, hogy a madarak nemcsak észak–dél, hanem kelet–nyugat irányba is terjesztik a kullancsokat, és ezáltal fertőző betegségeket hozhatnak térségünkbe. Ezzel a mi és állataink egészségét veszélyeztetik. A kullancsoknál sem lehetetlen a tudomány számára új fajt felfedezni, állatorvos kollégámmal ez nekünk már két ízben is sikerült. Az egyik, denevéren talált fajt ráadásul Magyarországról írtuk le – emeli ki. Hozzáteszi: ami a kullancsokat illeti, ezek az állatok mindig is terjesztettek betegségeket, csak erre a média manapság jobban ráirányítja a figyelmet, ezért tűnik úgy, mintha nagyobb lenne a baj. Ugyanakkor persze óvatosnak kell lenni.

Kontschán Jenő végül határozottan leszögezi, hogy bár sokan kongatják a vészharangot, a rovarok nem tűnnek el, és emiatt nem jön el a világvége sem. Amióta a rovarok, ízeltlábúak megjelentek, voltak, vannak és lesznek is.

Egyes csoportok evolúciója gyorsabb, míg másoké lassabb, de az atkáké kimondottan nagyon konzervatív. Ezt bizonyítják az 50–100 millió éves borostyánból előkerülő atkák is, amelyek éppen úgy néznek ki, mint a mostaniak. Sőt, vannak páncélosatka-lenyomatok a 485 millió évvel ezelőtt kezdődött ordoví­cium időszakából is, amelyek szintén kísértetiesen hasonlítanak a mostaniakra. Lassan változik az atkák világa, lesz kutatnivaló a jövő szakembereinek is.