– Milyen körülmények között született meg harminc éve az igazságtételi törvény, amit később a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság megsemmisített, végül pedig az erkölcsi elégtételt a 2011-es Alaptörvény adta meg?
– A felelősségre vonás megnyitása jogi, erkölcsi és civilizációs követelmény volt, mégsem terjedt ki az önkényuralom által elkövetett valamennyi bűncselekményre, eredetileg kizárólag az emberölés megbüntetését célozta. Az érintettek körének szűkítése szándékaim szerint megkönnyítette volna az elfogadást és a jogalkalmazást. Azt vártam, hogy valamennyi ép erkölcsi érzésű törvényhozónak és bűnüldözőnek egyet kell érteni az emberi élet védelmében. Maga a rendszerváltás akkorra már nem volt olyan mámoros, talán az 1989-es esztendő még igen, de 1991-ben már egyfajta fásultság volt a társadalomban, az Országgyűlés pedig törvénygyárrá alakult.
Szükséges törvényeket hoztunk, de egy nagyon lényeges elem elmaradt: a szembenézés a múlttal, azonosulás a nemzet sorsával. A tudatos és kártékony felejtés fenyegetett. Volt egy mondás akkoriban: „Ha egy nyilvános házra éjfélkor kiteszik a táblát, hogy úri kaszinó, attól az még nem válik azzá.” Talán ennyire nem volt azért reménytelen a helyzet…
– A jobboldali, MDF vezette kormány is elvesztette a lelkesedését?
– Örültem neki, hogy többen lelkesen képviselték az ügyet, például Kónya Imre MDF-frakcióvezető, aki felismerte az akkori történelmi és politikai helyzet jelentőségét, ám Antall József miniszterelnök nem mutatott érdeklődést. A kormánypártiak közül sokan kiálltak, felszólaltak, de az ellenzéki padsorok felől az elutasítás és a kételkedés volt a reakció. Még az SZDSZ-es Mécs Imre is, aki 56-os elítélt volt, ellenezte az igazságtételt. Ez jellemezte a sajtó nagyobb részét is. Hangsúlyozom, a múlttal való szembenézés elsőrendűen nem érzés, hanem etikai kötelesség és felelősség, ami a törvényhozó ethosza is. A parlament végül négynapos vita után, 1991. november 4-én, a forradalom leverésének a 35. évfordulóján 197 igen, 50 nem szavazattal és 74 tartózkodással elfogadta „az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvényt.
– A törvény mai szemmel is szükséges volt, mégis megsemmisítették. Mi volt az alkotmányjogászok indoka?
– A javaslat célja az volt, hogy megnyissa a büntetés lehetőségét az 1944. évi Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésnapja és a szabadon választott új magyar parlament első ülésnapja közötti időben elkövetett bűncselekmények esetében, feltéve, hogy az állam politikai okból nem érvényesítette büntetőigényét.
A törvény a diktatórikus kommunista hatalomgyakorlás, az idegen megszállás korszakát ölelte fel, nem feledve az 1944–1948 közötti demokratikus folyamatokat. Egyértelműen az állam által vagy az állam érdekében mások által elkövetett főbenjáró bűntettekről volt szó. A törvény azon bűncselekmények büntethetőségét deklarálta, amelyek elkövetésük idején is bűncselekményeknek számítottak a magyar törvények szerint. Ezt erősítette meg, hogy már három év elteltével is más érvelést használtak azok, akik megsemmisítették a törvényt. Szabó András alkotmánybíró 1991-ben még úgy fogalmazott, hogy „a rendszerváltozásnak más a filozófiája”, 1994-ben viszont már arról beszélt, hogy a tervezet nem kormányjavaslat volt. Itt említendő meg Vigh Károly történész, aki szerint Antall József neki azt mondta, hogy Helmut Kohl, Jacques Chirac és más nyugati konzervatív politikusok óvták őt a „boszorkányüldözéstől”. Az 1993-as, az 1991-es magyar formulát követő németországi törvény azonban azt bizonyítja, hogy Kohl kancellár nem ilyen bűnüldözéstől óvta Antallt.
– Az akkori baloldal mivel érvelt?
– Azzal, hogy miért most? Vagy, hogy miért nem fontosabb kérdésekkel foglalkozik az Országgyűlés. Az ellenzék egyes tagjainál és szélesebb társadalmi körben is volt egy markáns félelem a már említett „boszorkányüldözéstől". Ez utóbbira azonban sem politikai szándék, sem jogi vagy politikai lehetőség nem volt, nem is lehetett. Azt, hogy ki miért félt, azt neki kellett tudnia, én például Horn Gyuláról nem gondoltam volna, hogy van oka a félelemre. A megnyilatkozásaiból viszont az derült ki, hogy tartott ettől a törvénytől.
– Ezek szerint a kommunista nomenklatúra egyes tagjainak a félelmei miatt semmisítették meg a törvényt?
– A jogi érvelés az 1989. évi, a rendszerváltozás előtti alkotmánymódosítással megállapított alkotmányszöveg 57. §-ának (4) bekezdésére hivatkozott: „Senkit sem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.” Tévesen állították, hogy ez tiltja az elévült – ám szerintünk a bűnüldözés szándékos elmulasztása miatt el sem évült – bűncselekmények üldözését. Az elévülés nem tartozik a bűncselekmény fogalmához. A törvényhozónak joga van az elkövetéskor büntető törvénybe ütköző magatartás üldözésének az időmúlási feltételét értelmezni, sőt a már bekövetkezett elévülést újra megnyitni. Az ilyen döntés legalitás és legitimitás kérdése. A legitimitást, a társadalmi elfogadottság magas szintjén lévő hiteles alkotmányos hatalom állapotát jelenti. Ez elvileg még nagyobb parancsoló erővel követelné meg a közösség ellen súlyos bűnöket elkövetők megbüntetését. Milyen érvek szólhatnak amellett, hogy aki politikai motivációjú bűncselekményt követ el, azt a politikai jelleg miatt ne büntessék meg? A társadalom védelme – ami minden hatalom feladata – nemcsak azt jelenti, hogy a jelen idejű társadalomellenes cselekményektől védik meg az állampolgárokat, hanem a múltbeli támadások tetteseinek a megbüntetésével üzen a mindenkori bűnelkövetőknek, történetesen, hogy nem lehet büntetlenül embert ölni. A támadhatatlan alaptételt fejezték ki Hugo Grotiusnak, a nemzetközi jog és természetjog nagy alakjának az általam az Országgyűlésben idézett szavai is: „Az nem lehet, hogy súlyos bűnök büntetlenül maradjanak.”
– Nagyjából hány embert érintett volna az igazságtétel?
– Több mint 700 ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba 1944 után, 200-250 ezer nem jött vissza. A Rákosi-rendszerben milliós nagyságú azoknak a száma, akiket valamilyen módon szankciókkal sújtottak. Padláslesöprés, megfigyelés, egyetemről kizárás, kitelepítés, deportálás. Meghatározhatatlan tömegű embert érintettek a jogtiprások. Legalább a szándékosan kioltott emberi életekért felelősök ügyében meg kellett volna nyitni a büntető igazságszolgáltatást. A felelősségre vonás a százas nagyságrendet sem érte volna el szerintem…
– Tíz éve, 2011-ben az Alaptörvénybe is bekerült az elv, amit 1991-ben előterjesztettek, majd egy konkrét törvényt is elfogadtak a kommunista bűnösök elszámoltatására.
– A lex Biszku egy tisztességes jogalkotás volt, de csak 2013 januárjában lépett életbe, amikor a még élő elkövetők kora miatt biológiailag már az utolsó órában voltunk.
Engem 2010 körül keresett meg Szájer József, aki akkor nagy mozgatója volt az alkotmányozási folyamatoknak. Azt mondta, meg akarják csinálni, amit én szerettem volna húsz évvel ezelőtt. Én ezt elégtételnek éltem meg, mert mások mellett Szájer sem támogatta az eredeti törvényt, de a biológiai órával már nem tudtunk versenyezni. Harminc éve, 1991-ben még élt a kommunista bűnösök többsége, vérbírák, párt- és állami vezetők, a fegyveres szervezetek parancsnokai. A lex Biszkut egyébként annak alapján hozták meg, hogy az Alaptörvénybe bekerült, hogy a kommunista bűnök nem évülnek el. A Biszku-perben a vád azonban már nem erre hivatkozott.
– Az évtizedekig hiányzó törvények megalkotásán túl az Orbán-kormány létrehozta a Nemzeti Emlékezet Bizottságát a helyzet további kezelésére.
– A Nemzeti Emlékezet Bizottságáról szóló 2013. évi törvény szerint „a bizottság kutatásai alapján a büntetőjogilag felelősnek tartott személyekkel szemben büntetőeljárás lefolytatását kezdeményezi a legfőbb ügyésznél”. Sajnálatos, hogy e rendelkezés hallgatólagosan, mintegy törvényrontó szokásjogi alapon, nem érvényesül. A Nemzeti Emlékezet Bizottságát intézetként kellene működtetni, hatósági, nyomozati jogosítványokkal, amint ez történt Németországban, Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Romániában.
A múlt bűneinek a felkutatásához nemcsak törvény kellett volna, hanem szervezeti keretek is, akár az ügyészségen belül. A jogászoknak, történészeknek és levéltárosoknak célzatosan együtt kellett volna kutatniuk.
– Az Alkotmánybíróságnak legalább 2011 után már nem volt ellenvetése. Utólag hogy látja, az idő kinek szolgáltatott igazságot: a Sólyom-féle Alkotmánybíróságnak vagy Önöknek?
– Az Alkotmánybíróság akkori álláspontját a nemzetközi példák cáfolták meg. Az 1989. évi „kis alkotmány” a német minták alapján készült, ebben nem volt eltérés. Az igazságtétel szempontjából az NSZK ugyanazt a technikát alkalmazta, amiket mi is akartunk. Sólyom László a nyilatkozataiban azóta is kitér az ezt firtató kérdések elől, a sortűzpereket emlegeti. Lényeges: az akkori bírák azt írták a döntésükben, hogyha más ilyen igazságtételi törvényt fogadna el az Országgyűlés, azt is megsemmisítenék.
– Mi a véleménye arról, hogy az akkori alkotmánybírók egyike most azzal kampányol, hogy jövőre – a baloldal győzelme esetén – megsemmisítené az Alaptörvényt?
– Vörös Imre kijelentéseit úgy lehet értelmezni, ha elfogadjuk azt a teljes képtelenséget, hogy Magyarországon diktatúra van. Az ötlet maga, hogy az Alaptörvényt feles többséggel módosítani lehet, egy alkotmányjogi képtelenség, teljesen értelmetlen. A diktatúrázás hagymázos publicisztikai műfaj, de ezt alkotmányjogi alapon állítani nonszensz. Alkotmányos rendszerben élünk, aki ez ellen ilyen érvekkel lép fel, az lehetetlent mond. A politikai rendszert megdönteni csak úgy tudnák, hogyha az Alkotmánybíróságot is eltörölnék. Ez egy forradalmi filozófia, szerintem ebben egy jogásznak nincs is szerepe.
Ha ezt véghezvinnék – feltételezve, hogy többséget kapnak –, az lenne a diktatórikus fordulat, alkotmányon kívüli helyzet, amellyel kapcsolatban esetleg polgárháborús veszéllyel is számolni kellene.
– A baloldal mégis azt sugallja, hogy az Alaptörvény, sőt a jobboldali kormány is illegitim.
– Nem állja meg a helyét az a ki nem mondott feltételezés, hogy érvénytelen az Alaptörvény és az egyik értelmezési alapként szolgáló történeti alkotmány. A mostani magyar Alaptörvény nem teljesen hibátlan, ám ez és a hatályon kívül nem helyezhető történeti alkotmány sarkalatos része jogilag teljesen támadhatatlan. Legitimitását pedig azon keresztül tudjuk megítélni, hogy az alkotmányozás után eddig kétszer aratott kétharmados választási győzelmet a jobboldali kormánykoalíció.
Nagyon erős pozíciója van a kormánypártoknak alkotmányjogilag és a társadalmi legitimitás szempontjából is. Természetes, hogy a baloldalnak az a célja, hogy ez utóbbit elkoptassa, hiteltelenítse, valamiképpen lebontsa, ettől azonban még érvényes az Alaptörvény. Véleményem szerint az Alaptörvény nagy értéke és esélye a kommunista múlt megtagadása és az igazságosság eszméje.
