– Milyen körülmények között született meg harminc éve az igazságtételi törvény, amit később a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság megsemmisített, végül pedig az erkölcsi elégtételt a 2011-es Alaptörvény adta meg?
– A felelősségre vonás megnyitása jogi, erkölcsi és civilizációs követelmény volt, mégsem terjedt ki az önkényuralom által elkövetett valamennyi bűncselekményre, eredetileg kizárólag az emberölés megbüntetését célozta. Az érintettek körének szűkítése szándékaim szerint megkönnyítette volna az elfogadást és a jogalkalmazást. Azt vártam, hogy valamennyi ép erkölcsi érzésű törvényhozónak és bűnüldözőnek egyet kell érteni az emberi élet védelmében. Maga a rendszerváltás akkorra már nem volt olyan mámoros, talán az 1989-es esztendő még igen, de 1991-ben már egyfajta fásultság volt a társadalomban, az Országgyűlés pedig törvénygyárrá alakult.
Szükséges törvényeket hoztunk, de egy nagyon lényeges elem elmaradt: a szembenézés a múlttal, azonosulás a nemzet sorsával. A tudatos és kártékony felejtés fenyegetett. Volt egy mondás akkoriban: „Ha egy nyilvános házra éjfélkor kiteszik a táblát, hogy úri kaszinó, attól az még nem válik azzá.” Talán ennyire nem volt azért reménytelen a helyzet…
– A jobboldali, MDF vezette kormány is elvesztette a lelkesedését?
– Örültem neki, hogy többen lelkesen képviselték az ügyet, például Kónya Imre MDF-frakcióvezető, aki felismerte az akkori történelmi és politikai helyzet jelentőségét, ám Antall József miniszterelnök nem mutatott érdeklődést. A kormánypártiak közül sokan kiálltak, felszólaltak, de az ellenzéki padsorok felől az elutasítás és a kételkedés volt a reakció. Még az SZDSZ-es Mécs Imre is, aki 56-os elítélt volt, ellenezte az igazságtételt. Ez jellemezte a sajtó nagyobb részét is. Hangsúlyozom, a múlttal való szembenézés elsőrendűen nem érzés, hanem etikai kötelesség és felelősség, ami a törvényhozó ethosza is. A parlament végül négynapos vita után, 1991. november 4-én, a forradalom leverésének a 35. évfordulóján 197 igen, 50 nem szavazattal és 74 tartózkodással elfogadta „az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvényt.
– A törvény mai szemmel is szükséges volt, mégis megsemmisítették. Mi volt az alkotmányjogászok indoka?
– A javaslat célja az volt, hogy megnyissa a büntetés lehetőségét az 1944. évi Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésnapja és a szabadon választott új magyar parlament első ülésnapja közötti időben elkövetett bűncselekmények esetében, feltéve, hogy az állam politikai okból nem érvényesítette büntetőigényét.
A törvény a diktatórikus kommunista hatalomgyakorlás, az idegen megszállás korszakát ölelte fel, nem feledve az 1944–1948 közötti demokratikus folyamatokat. Egyértelműen az állam által vagy az állam érdekében mások által elkövetett főbenjáró bűntettekről volt szó. A törvény azon bűncselekmények büntethetőségét deklarálta, amelyek elkövetésük idején is bűncselekményeknek számítottak a magyar törvények szerint. Ezt erősítette meg, hogy már három év elteltével is más érvelést használtak azok, akik megsemmisítették a törvényt. Szabó András alkotmánybíró 1991-ben még úgy fogalmazott, hogy „a rendszerváltozásnak más a filozófiája”, 1994-ben viszont már arról beszélt, hogy a tervezet nem kormányjavaslat volt. Itt említendő meg Vigh Károly történész, aki szerint Antall József neki azt mondta, hogy Helmut Kohl, Jacques Chirac és más nyugati konzervatív politikusok óvták őt a „boszorkányüldözéstől”. Az 1993-as, az 1991-es magyar formulát követő németországi törvény azonban azt bizonyítja, hogy Kohl kancellár nem ilyen bűnüldözéstől óvta Antallt.