Miközben már percek óta az üres képernyő előtt tipródom, azon veszem észre magam, mintha telefonhívásra várnék. Egy szigorúnak álcázott, kedves-morcos szerkesztői hangra: – Mi van, öregem, mikor küldöd már azt az anyagot? Zárnánk, csak rád vár a lap! – De ez nem úgy megy, Emil! – morgok vissza. – Egy jó barátról kell nekrológot írnom. Ezt nem lehet csak úgy lekenni… Várjon a lap, várjon a nyomda!... Hagyjatok kettesben vele!
De nem csöng a telefonom. Nincs kivel perlekednem. Ludwig Emil szerkesztő már nem tud leteremteni. Elszólította az égi lapzárta.
Közel két évtizedet dolgoztam együtt ezzel a szeretnivaló különös emberrel. Valamikor a kilencvenes évek közepén találkoztunk egy Horn-sajtótájékoztatón. Nem volt nehéz „összefutnunk”. A több tucatnyi kormánypárti újságíró mellett mi ketten alkottuk a túloldalt – Emil a Magyar Fórum főszerkesztőjeként, én az akkori Új Magyarország főmunkatársaként. Két fekete bárány…
A legenda szerint Emilt szegény Lovas Pista fedezte fel, mint a Pesti Hírlap „jókat író” levelező-olvasóját. Ő ajánlotta Csurka István figyelmébe, aki – mint a mesében – csakhamar hetilapjának főszerkesztőjévé tette. Innen került hozzánk, majd a lapfúzió után a Magyar Nemzethez. Már mindhárman odaát vannak. Vagyis hát odafönt…
Egyszerre volt kolléga és barát. Tárgyi tudását csak az emberszeretete múlta felül. Megszámolni nem tudom, hányszor húzott ki a slamasztikából. Az olvasó elsősorban az évtizedeken keresztül írt Rejtőzködő Magyarország-sorozata által ismerte Ludwig Emilt. Nem hiszem, hogy létezik olyan műemlék templom, kolostor vagy vár a történelmi Magyarországon, amelyről ne tett volna legalább említést a több ezer cikkből álló sorozatban. Emellett éveken át izgalmas beszélgetős műsorokat vezetett a Lánchíd rádióban. Legutóbbi írásai – ennek lassan három éve – a Magyar Hírlapban jelentek meg.
Amikor még „bejárós” újságíró voltam, éveken át sülve-főve együtt voltunk. Nemcsak a redakcióban, de kint a terepen is, vidéki riportutakon, Csurka-nagygyűléseken, harkányi előadásokon, nyakunkba sózott sajtóperek tárgyalásain, uram bocsá’, olykor a szerkesztőség melletti borozóban…
Büszkén mutatta taliándörögdi házát, amelynek asztalosmunkáit, bútorait (kivételes keze volt a fához) maga fabrikálta. A Balaton-felvidék volt a szerelme, a Badacsony minden ösvényét, zegzugát bebarangolta.
Nagyszombat reggelén ment el. Felesége, két gyermeke és három unokája gyászolja.
Én még a hívását várom.
