Magyarságkutató Intézet: Történelmi tény, hazánknak volt tengeri kikötője

Vita alakult ki Orbán Viktor múlt heti rádiónyilatkozata miatt, amely szerint Magyarországnak is volt tengeri kijárata, de elvették tőle. Ennek kapcsán olyan reakció is megjelent a baloldali sajtóban a Horvát Állami Levéltárra hivatkozva, miszerint Magyarországnak „senki nem vehette el a tengerét, mert nem is volt neki”. A Magyarságkutató Intézet ennek kapcsán készített egy elemzést, amelyben áttekintette Fiume és a hozzá kapcsolódó területek történetét.

2022. 05. 13. 7:28
Vélemény hírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

… egyértelmű történelmi tény, hogy az Adriai-tenger egy partszakasza 1779 és 1918 között (az 1809 és 1813 közötti francia megszállást leszámítva) magyar fennhatóság és – a város autonómiáját figyelembe véve – magyar kormányszervek irányítása alatt állt

– szögezte le a Magyarságkutató Intézet legújabb tanulmányában, amelyet a közelmúltban kialakult kisebb diplomáciai botrány apropóján készítettek el. Emlékezetes, Orbán Viktor múlt hét pénteken az uniós orosz olajembargó lehetősége miatt arról beszélt, azon országoknak, amelyeknek vannak tengerei, tudnak olajat szállítani a világ bármely pontjáról, de nekünk nincs tengerünk, azonban „lenne, ha nem vették volna el őket”. A Horvát Állami Levéltár ennek kapcsán a közleményében – amit a magyar baloldali lapok előszeretettel idéztek – úgy reagált, Magyarországnak „senki nem vehette el a tengerét, mert nem is volt neki”.

Hogyan lett a magyarok tengere?

A Magyarságkutató Intézet legújabb elemzése szerint Fiumét 1466-ban vásárolta III. Frigyes német-római császár, Ausztria főhercege családja, a Habsburgok számára, így egészen az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig birodalmuk része volt. Mint részletezték, a város széles körű autonómiát élvezett, igazgatását tekintve a 18. század elejétől a grazi székhelyű belső-ausztriai kormányszékhez, 1747-től a Császári-Királyi Kormányzósági Helytartósághoz tartozott.

Fiume (Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum/Negatívtár/Pölös István gyűjteménye)

A következő évben állították fel az osztrák Tengermelléki Kereskedelmi Tartományt, ami a Császári és Királyi Kereskedelmi Főintendatúra fennhatósága alatt működött. A meglehetősen bonyolult alárendeltségi viszonyokat 1754-ben némileg egyszerűsítve, Osztrák Tengermelléknek nevezve a területet közvetlenül az Udvari Kereskedelmi Tanács alárendeltségébe utalták. A többszöri átszervezés ellenére az osztrák főhercegnek a tulajdonában maradt a terület. Az intézet szerint Fiume sorsában az alapvető változás II. Józsefhez fűződik. 

A későbbi kalapos király vetette fel anyjának, Mária Teréziának az ötletet, hogy Magyarország kereskedelmére jó hatással lenne, ha lenne tengerpartja és tengeri kikötője, ezért rendeljék alá Fiumét a Magyar Udvari Kancelláriának és az akkor még pozsonyi székhelyű magyar Helytartótanácsnak. 

A királynő egyetértett a javaslattal, és 1776. augusztus 9-én Fiumét Horvátország közigazgatásába illesztette be azzal a kikötéssel, hogy egy új vármegyét hoznak létre, illetve egy kormányzó irányítja Fiumét. Egyúttal megnevezte az új kormányzót, Majláth Józsefet is. 

A horvátok mást akartak

A horvát rendek vonakodtak végrehajtani az új vármegyére vonakodó utasítást és a kormányzóság létrehozását is sérelmezték, ami konfliktushoz vezetett az uralkodóval. Ennek megoldása Fiume szenátusának kérelme jelentette, amely szerint 

„ugyanazon a módon, mint a Magyar Királysághoz kapcsolt összes többi részeket és tartományokat, ezt a várost is területével mint a Magyar Királyság Szent Koronájához kapcsoltat és abba bekebelezettet bírják és birtokolják.”

Mária Terézia helyt adott a fiumeiek kérésének, 1779. április 23-án kiadta új rendeletét, amely szerint 

Megengedjük, először, hogy ez a kereskedelmi város, Fiume, kerületével Magyarország Szent Koronájához csatolt külön testnek tekintessék továbbra is, és így kezeltessék minden vonatkozásban, és semmi módon se kevertessék össze a másikkal, a buccari kerülettel, mint amely ősidők óta a Horvát Királysághoz tartozik.

A helyzetet tehát végül úgy oldották fel, hogy a királynő akarata alapján Fiume kikerült a Horvát Királyság kötelékéből közvetlenül a magyar Szent Korona fennhatósága alá került. Ezt követően a város ügyeit az uralkodó a Magyar Udvari Kancellárián és a magyar kormányszervek útján intézte. Az uralkodói rendelet országgyűlési becikkelyezése már az 1779-et követő legközelebbi, 1790-ben összehívott országgyűlésen is napirendre került. Ekkor még a horvát rendek ellenállása és II. Lipót taktikázása folytán nem került sor, de a magyar rendek napirenden tartották a kérdést. Az 1792-es és 1796-os országgyűléseken a háborús helyzet miatt volt aktuális a becikkelyezés, de 1802-ben a magyar rendek ismételten felvetették a témát, az uralkodó pedig ígéretet tett, hogy a következő országgyűlésen rendezi a kérdést. Érdekességként megemlíti a kutatás, hogy a krajnai rendek is megpróbálták „megszerezni” a várost 1795-ben, de kérésüket I. Ferenc elutasította.

 

A háború sem volt akadály

Mint a tanulmányban leírják, az 1802-est követő országgyűlés a háború idején, Bécs francia megszállása miatt nem foglalkozhatott mással, mint háborús kérdésekkel, de 1807-ben összegyűlt országgyűlés − József nádor hathatós támogatásának segítségével − törvényben szentesítette, hogy Fiume városát és kikötőjét a Magyar Királyság közigazgatásába illesztik.

„Ő szent felségének jóváhagyásával, Fiume városa és kikötője, melyet Mária Terézia felséges császárné és királynő külön oklevelével már az országba bekebelezett, a jelen törvénycikkely által az országhoz tartozónak nyilvánittatik … 1. § A fiumei kormányzónak az országgyülés főrendi tábláján, Fiume város követeinek a karok és rendek tábláján megillető ülés- és szavazatjog adatik.”

A kutatásban leszögezik, ekkor Fiume a kodifikált magyar jogrend alapján is a Magyar Királyság része lett. A város közjogi állását egészen a horvát–magyar kiegyezésig ezen jogszabály alapján határozták meg.

Fiume. Fotó: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Archívum/Negatívtár/Pölös István gyűjteménye

Az 1867-es törvénycikk szövege egyértelműen kijelenti, hogy Fiume város és kerülete nem tartozik Horvátországhoz, azt nevesítve kiemeli a Horvátországhoz tartozónak elismert területek közül. Egyébként a Magyar Királyság kikötőjének korabeli életképét jól jellemzi egy 19. századi francia utazó szubjektív véleménye: 

Fiume az a magyar város, ahol a horvátok olaszul beszélnek.

Magyarország lemond Fiumeról

A helyzet egészen az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as megszűnéséig állt fenn, amikor Fiume a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. A trianoni békediktátum végérvényesen kodifikálta Fiume elvételét: 

„Magyarország lemond Fiuméra és a körülötte fekvő azokra a területekre vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek a volt Magyar Királysághoz tartoztak, s amelyek később meghatározandó határok között feküsznek.”

Trianon után Fiume hovatartozásán Olaszország és az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén királyság vitázott, így 1920-ban létrejött Fiume Szabadállam, amelynek a magyar is hivatalos nyelve lett. Ezt az államot az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság is elismerte. 1924-ben aztán Olaszország kebelezte be a szabadállamot, a II. világháború után Jugoszláviáé lett, a horvát tagállam részeként. Horvátország függetlenné válásával pedig ma az ország harmadik legnagyobb városa Zágráb és Split után, a maga 108 ezer lakosával, benne 1,9 százaléknyi olasszal és egy százalék alatti magyar lakossággal.

A Magyarságkutató Intézet tanulmányát itt érheti el:

Borítókép: Fiume (Fotó: Fortepan/Széman György)

Mindent egy helyen az Eb-ről

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.