– Nagyon meglepett, mert úgy gondolom, hogy vannak nálam idősebbek, akik sokkal többet tettek hazánk és a magyarság összetartozásának elősegítéséért. Meg is írtam, hogy köszönöm szépen az elismerést, de úgy érzem, papként csak a dolgomat tettem – jelentette ki Bárány Béla, a Zuglói Páduai Szent Antal-templom plébánosa azután, hogy megkapta a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékérmét, amit a keresztény magyarság szolgálatában kiemelkedő tevékenységet végzőknek ítélnek oda. Kifejtette: a hitre való nevelés mellett számára gimnazista kora óta fontos volt hazánk történelme, lelki állapota, valamint az itt és a határainkon túl élők egysége. – Mivel a Fatimában tapasztalt imádságos lelkületet szerettem volna itthon is továbbvinni, 2008 februárja óta minden hónap 13-án elvégezzük a fatimai engesztelő imaórát hazánkért és minden magyar testvérünkért, mert minden imádságra szükségünk van – hangsúlyozta Béla atya.
Emlékeztetett: a közös imádság mindig erősebb és több lelki értékkel bír, mint az egyedüli, hiszen az imádságok összeadódnak, és ez kisugárzik másokra is.
Hozzátette: a közös engeszteléseket akkor kezdték, amikor még nagyon rossz állapotban volt az ország, és nem segített más, csak az imádság, mivel az ellenségeinkért is kell fohászkodnunk.
Segítség másoknak
Bárány Béla a kiváló tanáraitól kapott értékeket igyekszik megőrizni és továbbadni, főként azért, mert nem szereti a történelemhamisítást. Elmesélte: pedagógusnak készült, mert magyartanára, Lukács István szalézi szerzetes ösztönzésére minden órára olyan istenes verseket kellett az osztálytársaival megtanulniuk, amelyek nem szerepeltek az állami tankönyvekben, történelemtanára, Szántó Konrád pedig ismertette velük az 1956-os forradalom valódi eseményeit. – Már akkor is úgy gondoltam, hogy az anyaföldünk és az anyanyelvünk mellett a legfontosabb a hitünk, aztán az egyik nap az iskolában megláttam egy fekete ruhába öltözött házaspárt, akik a fiúk temetését jöttek intézni, mert belefulladt a Kis-Dunába – emlékezett vissza a 42 éve szolgáló plébános papi hivatásának kezdetére. – Úgy éreztem, nekem az az utam, hogy azok mellé álljak, akik bajban vannak, és segítenem kell másoknak, ezért döntöttem úgy, hogy inkább pap leszek – fogalmazott Béla atya, aki a magyar nyelvből és a történelemből szerzett tudását prédikációiban adja át.
Hangsúlyozta: hisz abban, hogy egy szentmise vagy egy közös imádság után más emberként távozhatunk a templomból. Nem biztos, hogy minden rendeződik, de az is csoda, hogy erőt kaphatunk és tovább tudjuk folytatni az életünket – emelte ki.
Saját bevallása szerint papi jelmondatát azért Keresztelő Szent Jánostól kölcsönözte, mert megtetszett neki a másodhegedűs szerep. Rámutatott: ilyen a papok élete is, hiszen nem ők adják a hitet, hanem a hit útját készítik elő, ahogy János Jézus előtt. Az ő dolguk az, hogy meghallgassák az embereket, beszélgessenek velük, tanítsák és segítsék őket, a többit Isten végzi – hangsúlyozta. – Úgy gondolom, nem magamat kell naggyá tennem, Krisztusnak kell naggyá válnia a másik emberben, hogy éljen és dolgozzon benne a Lélek – fogalmazta meg küldetését Béla atya, aki Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlóan vallja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem” (Jn 3,30).
Beszervezési kísérletek
Bárány Bélát felszentelése előtt 24 hónapra elvitték Lentibe katonának, ami akkor az ország egyik legkeményebb kiképzőhelye volt, a tisztek ugyanis azt a parancsot kapták, hogy a leendő papokat és lelkészeket fizikailag és lelkileg is törjék meg vagy szervezzék be. A plébános elmondta, hogy rajtuk kívül a nyolc általánossal sem rendelkezőket és a büntetett előéletűeket is odavezényelték. – Az embertelen kiképzések után felajánlották, hogy könnyebbé teszik az életünket, ha megteszünk nekik néhány apró szívességet: volt, akinek karriert és lakást ígértek. Volt, aki belement, volt, aki nem – emlékezett Béla atya, akit 181 centiméteres magassága ellenére harckocsira osztottak be, ahol 156 centiméternél nem lehet magasabb a katona. Úgy fogalmazott: amikor be akarták szervezni, azzal utasította vissza, hogy ilyet még nem csinált, és fél, hogy hibázna, ami a rendszernek tragédia lenne. Beszélt arról is: rendszeresen káromkodtak mellette, és nemcsak gondolkodni, de imádkozni is nehezen tudott, így csak Isten kegyelme segített neki túlélni az első nyolc hónapot.
